Héra Éva a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség elnöke és motorja. Vele beszélgettünk arról, hogy hol a helye a népművészetnek mai világban?
- Ma már kizárólag színpadi produkciókként létezik. A népművészet funkcionális művészet. Nem azért teremtette a nép, hogy színpadra vigye, hanem ezzel fejezte ki önmagát. Ha bánata vagy öröme volt, akkor énekelt. Az énekben és a zenében sokkal többet el lehetett mondani, mint egyébként. Zsilipként működött, mint manapság a pszichiáterek. A tánc, a szokások, a zene adtak egy keretet az életnek. Nem tudott az ember elveszni, mert mindig volt egy dolog, amire készülnie kellett.
- Ez a valahova tartozást is segítette?
- Igen. Megvoltak a család ünnepei, születés, esküvő, összejövetelek, megvoltak a közösség és az egyház ünnepei. Ezek ritmust adtak az életnek és valamilyen módon mindenki része volt egy közösségnek.
- Kínál ehelyett ma bármit a társadalom?
- Manapság csak sok össze-vissza dolog van. Vannak próbálkozások, közösségek.
A japánok szeretik a kelet-európai művészetet. Az ő művészetük a valláshoz, a hagyományos dolgokhoz kötődött. Kiderült, hogyha ezek a dolgok törvényszerűen kihalnak, akkor nincs helyette más. Ezt próbálják pótolni a Magyarországon, és a Kelet-Európában tanult módszerekkel, közösségi formákkal, a táncokkal, a Kodály-módszerrel.
- Mi annak az oka, hogy ezt mi már nem használjuk fel?
- Buták vagyunk. Mi egyrészt mindig kampányokban gondolkodunk, másrészt mindenki tudja, hogy milyen kevés terünk volt arra, hogy igazi közösségek jöjjenek létre. A népművészet és néptánc meg csak úgy jelent meg, mint szalagon a bokréta. Április negyedikei vagy május elsejei felvonulások kelléke volt. Aztán elindult egy fantasztikus táncházmozgalom, aminek hihetetlen művészi értéke van, de ami valahogy elszakadt attól a közegtől, amiből táplálkozott.
Érdekes, mert külföldön ezt még jobban érzik. A Muharay szövetségben pont az a célunk, hogy azokat a falusi közösségeket, amikben még él ez a kultúra, megkeressük. A színpadi produkciók mellett azt is megmutassuk az embereknek, hogy mennyi eleme volt az életüknek, ahol ezt a tradíciót használják és használni tudják.
-Van arra esély, hogy visszahozzunk, amit elvesztettünk?
- Igen. Most vagyunk először a Művészetek Völgyében, és ez nagyon eltér az eddigi fellépéseinktől. Ez úgy szokott történni, hogy vannak a táncházak, a néptánctalálkozók, néptáncfesztiválok, ahol bemutatkozik a csoport. Ott ül a közönség, néha van egy táncház, meg egy szakmai előadás, aztán mindenki hazamegy. De arra, hogy igazi társulattal szembesüljön a közönség, és egy igazi közönséggel a csoport, még nem volt példa. Ez számomra is meglepetés.
Nagyon keményen készítettem fel azokat, akiket elhoztam, hogy milyen ez a fesztivál, hány ember van és milyen sokfélék, és arra, hogy nem feltétlenül azt kell majd csinálni, ami a forgatókönyvben van. Hogy alkalmazkodjanak, ne a színpadon táncoljanak és énekeljenek, hanem együtt az emberekkel. És úgy látom, hogy működik a dolog.
- Kapolcs ad ennek teret?
- Kapolcson nem ehhez a kultúrához szoktak az emberek, de jönnek családostul. Már reggel ott ülnek, énekelnek és táncolnak. A legnagyobb sikere a Játszónak van, ma például egy csapat gyerek kukoricacsutkával legózott. Alig lehet őket hazavinni, mert egész nap várat építenek, meg gólyalábaznak, és diót törnek.
- Ez azt mutatja, hogy igény van a hasonló kezdeményezésekre...
- Hihetetlenül fogékonyak rá a gyerekek és csodálkoznak, hogy jé, ez ilyen egyszerű? A másik, aminek sikere van, azok a népviseletek, pedig ez álatalában a városi, sznob kultúrában, nem szokott menő lenni. Sőt, az avantgard körökben ezt cikinek tartják, és elutasítják.
- Ennek mi lehet az oka?
- A műveletlenségünk, hogy fogalmunk sincs, hogy ez ugyanúgy a nemzeti kultúránk része, mint Bartók, Erkel vagy Munkácsy.
- Az állam bevonásával ezen lehet segíteni?
- Lehetne, egyrészt az oktatással. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Magyarországon ez mindig politikai kérdés is volt. Egy olyan államban, ami nemzetileg ide-oda tartozott, a népművészet a nemzeti öntudat fenntartásának az eszköze is volt. Ezt épp ezért használták erre is, arra is. Erről sokaknak van személyes tapasztalata és érzései, amelyek miatt úgy érzi, hogy ez nem kell neki.
Az elmúlt húsz évben az amatőr hagyományápolás működött, együttesi keretekben, amely egy szűk kört ért csak el. De mostanában rendkívül sokan fordultak efelé mindenféle ismeret nélkül. Megjelent sok kitalált, ál-dolog, amivel sokan megpróbálják magukat kifejezni, de semmi közük se kultúrához, se művészethez. Sokan azt akarják feleleveníteni, ami nem igazi. Meg vagyunk mi, aki az igazit próbálja óvni, gyűjteni. Szeretnénk, ha terünk lenne, vagy legalább ránk figyelnének. A negatív vélemények mellett a másik nagy veszély, hogy félnótás, kacagányos hülyék próbálnak meg ennek a jegyében fellépni.
Itt, mi most, azt hiszem, teszünk érte, hogy ne így legyen. Olyan drukkal készültek ide a zenészek, és mondták, hogy őket ilyen emberek még sosem látták. Megállítják őket az utcán, nézik a népviseletüket, és ez nekik nem kevés önbizalmat ad.
