Megint nem ez volt életem legjobb Kispál koncertje, bár bizonyos tekintetben Szigeten tartott búcsúkoncert is dobogós, de ez inkább a koncert grandiozitásának és az érzelmi húrok pengetésének köszönhető, mintsem a fergeteges produkciónak.

Életem legjobb Kispál koncertjét valamikor a kétezres évek elején egy vidéki művház decens színháztermében éltem át, ahol az alig ötven fős közönség annyira szétszedte a berendezést, és annyi csikket nyomott el a linóleumba, hogy az intézmény igazgatója már a koncert közepén le akarta fújni az egészet. Ehhez képest most jó volt látni, hogy a szinte világsztári rangba emelkedett Kispál totálisan fel tudja tölteni a Sziget nagyszínpad előtti teret úgy, hogy az emberek kórusban éneklik végig Lovasival a három órás koncertet.



A több blokkból álló műsorban tényleg volt minden: vendégművészek, Csík Zenekar, Varga Líviusz, Kiss Tibi, ős-Kispál Ózdi Rezsővel, Húsrágó hídverő és Emese. Számomra pedig egy 1988-as orfűi Efottról bejátszott archív hozta meg a felismerést, hogy Kispálék miért lettek a magyar könnyűzene megkerülhetetlen szereplői. A Lovasi és Kispál alkotta állandó szerzőpáros sikeresen tudta zeneileg integrálni a körülöttük mozgó embereket. Az említett orfűi felvételen zenéjük hangzása nem csak egyedi nem volt, de még csak új sem, kopott beat zenét játszottak a 80-as évek végén, amikor tombolt az újhullámos rock. Az egyetlen dolog ami ekkor lendített a zenekaron, az Lovasi egyedi szövege volt, ez a lendület aztán megszülte az egyedi hangzásvilágot, a triósodást, az új tagok cseréjét néhány örökzölddé vált számot, amelyekbe Kispál András zseniális gitártémákat vitt be és a kilencvenes évek közepétől, a kétezres évek elejéig tartó emblematikus Kispál korszakot.

A további integrálás sokak szerint a zenekar előnyére vált, mások szerint épp a Kispál elhalásához vezetett, de kétségtelen, hogy a Borz hangzásvilága bővült, szebb lett. Párhuzamosan azonban elvesztették azt a lendületet, amiért korábban sokan szerették őket, amiért az az 50 ember abban a vidéki művházban egykor megőrült. A búcsúkoncerten sem jött vissza maradéktalanul a tűz. Voltak olyan pillanatok, mikor azt lehetett érezni, hogy na most, de aztán egy gyorsan ledarált számmal, vagy egy sebtében összerakott zenei poénnal elütötték az egésznek az élét. Lehet, hogy ez így van jól, Lovasi egyszer nyilatkozta valahol, hogy a zenekarnak köszönhetően rengeteg vidámságot élt át és már egyáltalán nem veszi magát olyan komolyan mint 20 évvel ez előtt, lehet nem akarták, hogy a búcsúkoncerten bárki is túl komolyan vegye magát vagy őket.



Az utolsó koncert legmeghatóbb pontja, és talán az egyetlen momentuma ami sokat elárult erről a furcsa ambivalens szerzőpárosról, az volt amikor egy szakadt konyhának berendezett díszletben, ketten akusztikusan gitáron, a Csillag vagy Fecskét játszották. Kicsit olyan volt az egész mintha beavatnák a közönséget a konyhatitkokba, hogyan is születnek ezek a korszakalkotó számok, amikor Lovasi orfűi nyaralójának konyhájában egy borozgatás közben Kispállal leülnek zenélni.

Kár érte, kár, hogy megunták, viszont kíváncsian várjuk Kispál András, Velőrózsák nevű új zenekarának a bemutatkozását, az új Lovasi szólóalbumot, vagy a Kiscsillag fellépéseit. Egy biztos, ha még egyszer kitalálják, hogy akkor most Kispál búcsúkoncert van, remélem, hogy egy vidéki művázban fogják tartani, különösebb csilivili, felhajtás és vendégművészek nélkül.