Jártatok már úgy, hogy kaptatok valami új dolgot, de sajnáltatok megválni a régitől is? Az Autósmesék című mesegyűjteményből most egy ilyen mesét mutatunk. "Új autónk lesz!" - és ennek mindenki nagyon örül. De mi lesz a régivel? Aki eddig vitte őket hegynek fel, völgynek le, szorgalmasan, annyi éven keresztül.

– Igaz ez?! – ugrott apja nyakába Tim. – Új autónk lesz?

Szegény apapa alig lépett be az ajtón, már tántorodott is hátra ölében Timmel, kezében a hivatali aktatáskájával. Neki az ajtónak, asztalnak, széknek, falnak, és ha Papi nem kapja el apapa grabancát (Az meg mi? A kabátgallérja, te! Nem is!...), hát kiszáll a zűrbe, ahogy Papa mondani szokta. Öt éves és huszonhat és félkilós kislányával a karján apapa úgy pattogott ide-oda, mint egy őrült teniszlabda. Pik-pak, pik-pak!


– Most már igazán lefogyhatnál Timike! – hörögte apai szíve egész szeretetével és aggódásával. – Ha nem lesz kevesebb hamburger, süti és csoki, nagy lesz a popsid és kilyukad a fogi! – De Timit most nem lehetett megbántani.

– Megvesszük! Megvesszük! – sivította. – A nagyi mondta!

Végre egy nagyobb autó! Végre nem kell gyufásdoboz Fiatba beszuszakolódni négyen, öten! Szorongani nagyi lábánál, miközben bátyuskánk, Tom, néha-gyakran véletlenül beletérdel a hátunkba.

– Tomi! – kiált fel ilyenkor anyatigris-anya dühösen. – Hagyd abba kicsi fiam, mert kapsz egyet!

– Mimimi? Mit kapok? – pislog ilyenkor a hét éves rókafi. – Hozzá se nyúltam!
De most már nem lesz több térdelés! Mert az új autóban hatan is elférnek: apapa, anyanya, buta Tom, kicsi Tim, Nagyi, Papi! Na meg a Tapi! Vau-vau!

– Mikor? – kérdezte Tom.


Mármint hogy mikor veszi meg apapa az új autót.

– Holnap.

– Színe? – kérdezte Tim.

Mármint hogy milyen színű lesz az új autó.

– Sárga.

– Fúj! – mondta Tom.

Mármint hogy nem szereti a sárga színt, vagy csak úgy csinál, hogy ellentmondjon, mert nagyon szeret ellentmondani.

– Éljen! – mondta Tim.

Mármint hogy Tim szereti ezt a szín, vagy neki teljesen mindegy, csak új autó legyen.

És mindenki boldog volt egész este.

Még a tévét se nyitották ki!

Éjszaka Tim arra ébredt, hogy valaki sír.

Nem Tom volt.

Nem Tapi volt.

Nem ember volt.
Nem állat volt.

– Tom! – suttogta Tim. – Hallod?

– Mi? Mit? – ébredt Tom, és hallotta ő is.

A két testvér leszállt az ágyról, kiosontak a szobából, és elindultak a sírdogáló hang felé. 

Le a lépcsőn a konyhába. Ki az ajtón az udvarra. Be az ajtón a garázsba.

A garázs félhomályában porosodott, illetve pirosodott a régi autó. Mert piros volt.

Tim és Tom csak álltak és pislogtak.

A kicsi Fiat belsejéből hallatszott a sírás.

– Mi lesz velem? – hüppögte valaki. – Eladnak, leadnak, kidobnak, bezúznak.
Tom óvatosan kinyitotta a kocsi ajtaját.

Az autóban nem volt senki.

Mégis hallatszott, ami hallatszott.

– Bezzeg már elfelejtették, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekem – folytatódott a hüppögés meg a sírdogálás. – Mennyi szép élmény! Mennyi közös kirándulás! Mennyi izgalmas út! Hány hegyre vittem fel őket erőm megfeszítésével? Hány völgybe szaladtam le velük lihegő motorommal? Hányszor betegedtem meg, mert nem kíméltek! De tettem a dolgomat, vittem a családomat, barátokat, vendégeket. Én hoztam haza a kórházból anyát és Tomot, amikor Tom született. Meg anyát és Timet, amikor Tim született. Meg én vittem ki a vasútállomásra és a repülőtérre a vendégeket. Hányszor megpakoltak sok csomaggal? Hányszor megterheltek sok emberrel? És most le is út, fel is út? Eladnak, leadnak, kidobnak, bezúznak?

A reggelinél apapa meg anya (és Papi Nagyival) rögtön észrevettek valami szokatlant.

Tim és Tom nem veszekedtek.

Csoda történt?

Tim nem akarta megenni Tom elől a sajtot. Tom nem akarta elcsenni Tim elől a kiflit.

Anya meg is nézte a gyerekek homlokát.

– Lázasak? – kérdezte apapa.

– Nem – mondta anya.

– Mi a baj? – kérdezte apapa Timtől, mert a kislánya még nem tudott hazudni.

Tim Tomra nézett, de a bátyja hallgatott.

– Nem kell új autó – mondta Tim.

– Mimimimi?! – kérdezte a négy felnőtt egyszerre. – Nem kell új autó? Nem kell új autó? Nem kell új autó? Nem kell új autó? Tegnap még, tegnap még, tegnap még, tegnap még, kiugrottál, kiugrottál, kiugrottál, kiugrottál, a bőrödből, a bőrödből, a bőrödből, a bőrödből, örömödben, örömödben, örömödben, örömödben!

– Nem kell – válaszolt Tim mindenkinek egyszerre. – Jó lesz a régi.

– Azért mondja – hadonászott a villájával Tom –, mert sajnálja a Fiatot.

Azt bezzeg nem merte elmondani, hogy éjszaka mi történt, mert ismerte a felnőtteket. Nem hinnének neki. Talán ki is nevetnék, ami a legszörnyűbb dolog a világon. Tom szerint.

Apapa a fejét rázta.

– Nem értem. A Fiat már tíz éves. És kicsi. Ti meg egyre nagyobbak vagytok. Egyszer majd nem férnétek be a kocsiba, és akkor valakinek itthon kellene maradnia, ha kirándulni megyünk. Ki akar itthon maradni? Tim? Tom? – Aztán még azt is mondta: – A Fiatnak már sok hibája van. Papinak folyton javítgatnia kell.

Papi valóban folyton javítgatta a kicsi kocsit. Mert ő olyan öreg volt, hogy már mindenhez értett.

– Felőlem! – mondta Tom. – Felőlem vehetünk új kocsit. A régit meg el lehet adni. – És bohóckodva vicsorogva hozzátette: – Vagy kivinni a roncstelepre és jól összeroncsolni!

Mert Tom szeretett bohóckodni. Meg ilyeneket mondani. Pedig nem is így gondolta. Egyáltalán nem így gondolta. Mert ő is sajnálta a kicsi kocsit. Majdnem sírt miatta. Kérdezed, hogy akkor miért mond ilyeneket? Azt ő sem tudta. Senki sem tudta. Legfeljebb Tapi. Mert a kutyák mindent tudnak. De semmit sem árulnak el.

És akkor Tim hüppögni kezdett. Vagyis sírni. De nyitott szájjal nagyon:

– Nem akarom, hogy eladjátok! Mennyi mindent köszönhetünk neki? Mennyi szép kirándulást! Hány hegyre ment fel? Hány hegyről jött le? Hányszor romlott el? De mégis mindenhova elvitt mindenkit. Most meg dobjuk ki?

A felnőttek csak pislogtak.

Hogy tud ilyeneket mondani ez a kislány? Úgy beszél, mint egy tévébemondó, amikor a szövegét olvassa.

– Igen – mondta Tom váratlanul. – Szerintem is.

És ez nagyon nagy dolog volt Tomtól. Mert fiú volt, féltékeny a húgára, és igen-igen szeretett mást mondani, mint Tim.

Apapa sóhajtott, ami azt jelentette, hogy „na, most akkor mi legyen?”

Anya összevonta a szemöldökét, ami azt jelentette, hogy: gondolkodom.
Papi bólogatott, ami azt jelentette, hogy igen nagyon egyetért a lányunokájával.

Nagyi pedig könnyezett, mert ő mindig könnyezett, ha örült, vagy bánat érte, illetve egyéb alkalmakkor is.

– Na, jó! – mondta anya. – Van egy ötletem.

Érdekes! Anyának mindig volt egy ötlete. S mindig neki volt a legjobb ötlete. Miért? Ez olyan titok, mint az, hogy miért vannak fiúk és lányok. Miért nincsenek csak fiúk, vagy csak lányok?

– Az új autót megvesszük – mondta anya, és Timre nézett. – De a Fiatot is megtartjuk. A kicsi kocsi Papié és a Mamié lesz. Mert néha szeretnek elmenni kettesben meglátogatni a barátaikat. Vagy kirándulni, amikor mi nem érünk rá. És Papa meg tudja csinálni a kocsit, ha valami baja lesz. De nem lesz. Mert ez még egy
csodálatosan jó autó. Csak nekünk családilag kicsi.

Így történt.

És ez nem mese.

Mert mindannyian boldogan éltek.

Vagyis élnek, na!

Hát persze, hogy élnek! Apapa, anya, Papi, Nagyi, Tim és Tom Tapival, meg a két autó.

Forrás: Pozsonyi Pagony