Maró iszap öntött el egy komplett kistérséget. A két méter magasan hömpölygő, lúgos borzalom pusztítását aligha lehet leírni, felfogni. Volt, aki úgy halt meg, hogy terepjárójával segíteni indult. Volt kisgyermek, aki azért élte túl, mert az édesanyja fel tudta tenni egy szekrény tetejére, mielőtt ő maga derékig megégett a maró anyagban.
Kedden a Greenpeace kelet-közép-európai központja összeállított egy nemzetközi szakértőkből álló csapatot, amely kora délután megérkezett a helyszínre. Először Devecserben tájékozódtunk, majd Kolontáron dokumentáltuk a katasztrófa következményeit. Mintát vettünk a felszínen talált iszapból és a vízelvezető árokban folyó vörös léből. A felkért laboratóriumok Ausztriában és Magyarországon is azon dolgoznak, hogy a szennyezés összetételét mihamarabb meghatározhassuk, az első eredmények szerint az ólom, króm és arzén biztosan ott van a földeken. Az árokban a víz még másnap is 12-es PH értéket mutatott, vagyis a nagyon erős lúgosság nem tűnik el egyhamar. Nem tudni, mikor lesz ott újra élet, mikor teremnek újra a földek.
Ha az ember felidézi a cég vezetőinek legelső nyilatkozatait szülő cinizmust és nyilvánvaló felelősséghárítást, akkor még rosszabb érzések lesznek rajta úrrá. De az ilyen tragédiáknak ereje van. Ha rövid időre is, de megmozgatnak tömegeket – leginkább adakozásra –, jobb esetben pedig akár paradigmaváltásra is lehetőséget adnak. Ez utóbbira nagy szükség volna, hiszen eltelik egy év, és amit most tudunk, érzünk, az elmosódhat az emlékezetben. De arra emlékezni kell, hogy a veszélyes üzemek előbb-utóbb katasztrófát okoznak. Hogy ahol mérgező anyagok vannak, ott előbb-utóbb katasztrófa is lesz, amelynek a vétlen szegény emberek isszák meg a levét.
Mert a MAL (Magyar Alumínium) Zrt. (a „mal” szó francia jelentése: gonosz, romlást hozó, lásd: Baudlaire Les Fleurs du Mal kötetét) egy, a fejlett nyugat kivételével mindenhol működő recepthez nyúlt: inkább választotta a nagyobb hasznot és a nagyobb kockázatot, mint a körültekintő eljárásmódokat. A konkrét példától elszakadva: olcsóbb rossz gátakat fenntartani, a hatóságokat megvenni, és ha baj van, válságkommunikálni, majd az anyagi felelősségvállalás elől csődbe menekülni, mint a környezetre veszélytelen technikákat alkalmazni. Így történt a nagybányai ciánszennyezés, így fog a verespataki, a sor folytatható a lap végéig, a sportrovat aljáig. Számos ugyanilyen, vagy más típusú veszélyes hulladékot gyűjtő ülepítő, tározó sorsa van még az országban a jó szerencsére bízva, holott nagyságrendileg csökkenthető ennek a típusú anyagnak a veszélyessége. A Levegő Munkacsoport számításai szerint tonnánként 50-100 ezer forintért lehet savval elvenni a lúgosságát, ami után a hátramaradt terület akár fásítható is. Mivel a cég tulajdonosai az ország 100 leggazdagabb embere között vannak, joggal feltételezhető, hogy csak a szándék hiányzott.
És hogy nem előre láthatatlan problémáról van szó, azt jól mutatja, hogy ugyancsak a Levegő Munkacsoport még 2006-ban feljelentéssel élt az ügyben. A vörösiszap-tározóterek több helyen veszélyeztetik az ivóvízbázisokat. Különösen aggasztó a helyzet a MOTIM mosonmagyaróvári tározójánál, ahol a vörösiszapot a vízbázis felett helyezték el, olyan helyre, ahová a város kommunális hulladékát sem szabad elhelyezni, éppen a vízbázis megóvása érdekében! A Levegő Munkacsoport szakértője emiatt 2006-ban feljelentést tett az ügyészségen, ahonnan a következő választ kapta: „A vizsgálat során valamennyi, a MOTIM Rt. valamint jogelődei működésével kapcsolatos eljárást és határozatot megvizsgáltam. Megállapítottam, hogy a határozatok megalapozottak és megfelelnek a meghozataluk idején hatályos jogszabályi rendelkezéseknek. A fentiekre figyelemmel ügyészi intézkedés megtételére nem volt szükség.” A téves válaszért és az intézkedések elmaradásáért nem elsősorban az ügyészség, hanem az illetékes környezetvédelmi felügyelőség volt a felelős, amely – értesüléseink szerint – erőteljes politikai nyomásra félretájékoztatta (ugyanis Gyurcsány Ferenc cégéről volt szó) az ügyészséget.
Ahhoz, hogy a jövőben kevesebb hasonló katasztrófa történjék, nagyjából a következőkre van szükség:
Először is mindenfajta ellenőrző, engedélyező hatóság megerősítésére, mind azok stábját, mind forrásait, mind függetlenségét tekintve. Hiába vannak még elkötelezett emberek ezekben a hivatalokban, ha felsőbb nyomásra bármikor át lehet nyúlni a fejük felett egy-egy baráti vállalkozó érdekében, ha nincs kapacitásuk a terepi munkára, nincs benzin a kocsikba, ha nincsenek eszközeik érvényt szerezni a környezeti érdekeknek. Nem lehet semmiféle elnéző magatartás oka még az a gazdaságélénkítés sem, amit ezek a szennyező üzemek okoznak.
Az állam legyen bizalmatlan és elővigyázatos a szennyező hatású cégekkel szemben. Ne kezdhessen környezeti kockázatot jelentő munkába egyetlen cég sem, amíg nem adott biztosítékot arra, hogy az általa okozható maximális kárért is tud adott esetben anyagi felelősséget vállalni! A katasztrófavédelmi törvényt és a többi vonatkozó előírást újra kell gondolni a most már rendszeresnek tekinthető időjárási szélsőségek ismeretében. Az pedig a legkevesebb, hogy az ilyen esetekben a felelősökkel szemben a büntetőjog eszközeivel is szigorúan el kell járni.
Született ezzel kapcsolatban elég vizsgálat és tanulmány, most már tényleg nincs más hátra, mint hogy érvényt szerezzünk nekik. Számítsanak jobban a mérgező iszappal borított földek, az égési sérülésekkel kezelt emberek és a halottak, mint az ipari és vegyi lobbik.
Arról is érdemes elgondolkozni, hogy a történtek fényében mennyire akarunk olyan technikákra támaszkodni, melyek ilyen veszélyes hulladékot termelnek. Például amikor a Paksi Atomerőműtől való függőségünket akarjuk fenntartani.
Lehet biztonságos atomerőművet építeni, de olyat, amelynek hulladéka ne okozna nagy veszélyeket, aligha. A Paksi Atomerőmű Zrt. egészen a bíróság jogerős ítéletéig az oroszországi Majak városának térségébe szállította hulladékát, ahol a világtól elzárt diktatúrákban szokásos körültekintéssel jártak el vele. Az eredmény: Majak térsége ma teljes mértékben sugárfertőzött, a daganatos betegségek, torzszülések száma sokszorosa a világátlagnak, az ott élőknek nincs hova menekülniük. Más típusú szennyezés, mint ami most van Devecserben és környékén, de a dolgok logikája ugyanaz. Hiányos ellenőrzés, a kezelő szervek felelőtlensége, nagy pénzek és veszélyes anyagok. Az atomerőművek hulladéka mintegy háromszázezer évig jelent veszélyt a környezetre, és az illetékesek a majaki katasztrófa pontos ismeretében is éltek az olcsó megoldás lehetőségével.
A mostani vörösiszapos tragédia újra eszünkbe idézi, amit 1986-ban Csernobil után, 2000-ben a tiszai ciánszennyezés után egy darabig tudtunk: a nagy veszélyt jelentő vegyi anyagokkal foglalkozó cégek akkora erőt képviselnek, hogy számonkérésük, ellenőrzésük alig lehetséges. Lássuk meg végre, mi van akkor, ha a kapzsiság és a felelőtlenség mellé beüt a balszerencse, hogy annak mi lesz a következménye.
Ha minimalizáltuk a függésünket a veszélyes ipari tevékenységektől (a konkrét példákban az újrahasznosítással, az energiahatékonyság növelésével és a megújulók piacra engedésével), akkor a maradék ipari hatások könnyűszerrel kezelhetők lesznek.
Ebbe az irányba kell elmozdulnunk, ha többet akarunk tenni a tüneti kezelésnél.
Nem kellene megvárni az újabb intő példát.
A szerző a Greenpeace szóvivője, a fenti cikk a Magyar nemzet 2010. október 7.-i számában jelent meg. Köszönjük a Greenpeace-nek és a Magyar Nemzetnek, hogy lehetővé tették a másodközlést. Fotók: Balogh László és Greenpeace
