Zsenik, elismert alkotók, körülrajongott művészek, akiknek valamiért nem volt elég annyi, hogy írhattak, emellett még szorgalmasan keresték a realitás kiskapuit is.
Hogy mennyire legális és elfogadott a tudatmódosító szerek használata, az mindig az adott kortól függ. Nem új keletű, hogy az ember kábítja, bódítja vagy pörgeti magát valamivel.Sokan feltették már azt a kérdést, hogy mi lett volna a zeneiparral, ha nincs heroin, LSD vagy kokain. Gyakorlatilag nyílt titok, hogy melyik zenész miből mennyit szed, vagy hogy mikor állt le ezzel-azzal. Ez igaz a művészet más területein tevékenykedő alkotókra is.
A kettő – mármint az alkotó tevékenység és bármi, ami bódulatot okoz – összefolyik lassan, ám ebből nyilván nem következik egyenesen, hogy nagy művet létrehozni csak vegyületek által befolyásolt tudatállapotban lehet. De van, akiknek segítettek a hallucinogének.
Igy van ez az írókkal is, nem egy közülük szedett mindent, amit talált, az italt pedig egyátalán nem vetették meg.
Később leszokott a narkotikumokról, a keletkező hiányt pedig nőkkel, szesszel és versekkel kezelte.
Ugyanígy volt ezzel Paul Verlaine is, csak ő az abszint és a drogok mellett nem nőkre, hanem fiúkra vadászott tisztább pillanataiban.
E. T. A. Hoffman az alkoholt mankónak használta az íráshoz, azzal varázsolt magának nem létező fantáziavilágokat, hogy legyen miről írnia. Sőt, annyira fontos volt a szesz szerepe az alkotásban, hogy külön táblázatot készített róla, milyen műhöz milyen fajta ital illik. A fantasztikus meséhez elvileg puncs, dalhoz chianti.
Az elveszett nemzedék egyik legjelesebb tagja, Ernest Hemingway az ivásban nem tudott mértéket tartani, amire egyáltalán nem meglepő módon a mája ment rá.
Willian S. Borroughs a beat generáció alkotójaként a negyvenes években kezdett el drogozni, miután véletlenül lelőtte a feleségét. Végül csak a hetvenes években állt le. Eközben végig alkotott, a Meztelen ebéd című regénye azokról a tapasztalatairól szól, amiket kábítószerfüggőként élt át.
Barátja és pályatársa, Jack Kerouac elgondolkodott azon, hogy mint katolikus, nem követhet el öngyilkosságot. Ezért úgy döntött, hogy halálra issza magát – és sikerült is neki, ahogy Jaroslav Haseknek is.
Jim Carroll zenész is volt és költő is, azaz halmozottan hátrányos helyzetű, és a heroinba sikerült belecsúsznia. Hogy hogyan, az önéletrajzi ihletésű regénye alapján forgatott Egy kosaras naplójából derül ki, kellő részletességgel.
Jean Cocteau francia költő ópiumot szívott, de sikerült szerencsésen leküzdenie a függőségét.
A magyar származású Arthur Koestler szintén nem tartozott a szentek közé, egy életrajzírója szerint több nőt is megerőszakolt, és sokat ivott. Amikor kiderült, hogy halálos beteg, harmadik feleségével együtt öngyilkosságot követett el, holott a nőnek semmi baja nem volt, de kijelentette, hogy nem tud a férje nélkül élni. És Koestler hagyta.
A felsorolásból természetesen nem maradhat ki Charles Bukowski, akit szintén beat költőnek tartanak, ám nem állt kapcsolatban sem Kerouac-kal, sem Ginsberggel. Rajongóit gyűlölte és messziről elkerülte, kivéve, ha azok készséges hölgyek voltak. Az ivás, a részegség és a másnaposság kedvenc témái, és elfoglaltságai közé tartozott.
A 21. század egyik legolvasottabb írója, Stephen King sem kerülhette el a drogfüggőséget. A Carrie című könyve megjelenése után közel 10 évig voltak alkohol- és drogproblémái. Sokszor úgy kellett dolgoznia, hogy vattapamacsokat tömött az orrába, hogy ne csöpögjön rá az írógépre a vére. Az akkoriban írt könyvekre saját bevallása szerint is alig emlékszik.
A lista természetesen tetszés és ízlés szerint bővíthető.
Amerika legnagyobb írója így nyilatkozott:
"Amíg rendszeresen ittam, mindenre vissza tudtam emlékezni, akár megtörtént, akár nem." - mondta Mark Twain.