Zsenik, elismert alkotók, körülrajongott művészek, akiknek valamiért nem volt elég annyi, hogy írhattak, emellett még szorgalmasan keresték a realitás kiskapuit is.

Hogy mennyire legális és elfogadott a tudatmódosító szerek használata, az mindig az adott kortól függ. Nem új keletű, hogy az ember kábítja, bódítja vagy pörgeti magát valamivel.

Sokan feltették már azt a kérdést, hogy mi lett volna a zeneiparral, ha nincs heroin, LSD vagy kokain. Gyakorlatilag nyílt titok, hogy melyik zenész miből mennyit szed, vagy hogy mikor állt le ezzel-azzal. Ez igaz a művészet más területein tevékenykedő alkotókra is.

A kettő – mármint az alkotó tevékenység és bármi, ami bódulatot okoz – összefolyik lassan, ám ebből nyilván nem következik egyenesen, hogy nagy művet létrehozni csak vegyületek által befolyásolt tudatállapotban lehet. De van, akiknek segítettek a hallucinogének.

Igy van ez az írókkal is, nem egy közülük szedett mindent, amit talált, az italt pedig egyátalán nem vetették meg.

Charles Baudelaire, akit túlzás nélkül nevezhetünk a világirodalom egyik legjelentősebb alakjának, nagy rajongója volt az abszintnak és az ópiumnak. Szenvedélyeinek egy időben a Hotel Pimodan egyik különtermében hódolt hasonló érdeklődésű barátaival és pályatársaival - bizonyos elméletek szerint ott kezdődött el a modern költészet.

Később leszokott a narkotikumokról, a keletkező hiányt pedig nőkkel, szesszel és versekkel kezelte.

Ugyanígy volt ezzel Paul Verlaine is, csak ő az abszint és a drogok mellett nem nőkre, hanem fiúkra vadászott tisztább pillanataiban.

E. T. A. Hoffman az alkoholt mankónak használta az íráshoz, azzal varázsolt magának nem létező fantáziavilágokat, hogy legyen miről írnia. Sőt, annyira fontos volt a szesz szerepe az alkotásban, hogy külön táblázatot készített róla, milyen műhöz milyen fajta ital illik. A fantasztikus meséhez elvileg puncs, dalhoz chianti.

Az elveszett nemzedék egyik legjelesebb tagja, Ernest Hemingway az ivásban nem tudott mértéket tartani, amire egyáltalán nem meglepő módon a mája ment rá.

Philip K. Dick az amfetamin rajba volt, és nem kispályás módon. Egy interjújában, amit a Rolling Stone magazinnak adott, azt mondta, hogy az összes 1970 előtti regényét úgy írta meg, hogy pörgött, mint a motolla, emellett szerette az LSD-t is, jóllehet józanul is hallucinált néhanap.

Willian S. Borroughs a beat generáció  alkotójaként a negyvenes években kezdett el drogozni, miután véletlenül lelőtte a feleségét. Végül csak a hetvenes években állt le. Eközben végig alkotott, a Meztelen ebéd című regénye  azokról a tapasztalatairól szól, amiket kábítószerfüggőként élt át.

Barátja és pályatársa, Jack Kerouac elgondolkodott azon, hogy mint katolikus, nem követhet el öngyilkosságot. Ezért úgy döntött, hogy halálra issza magát – és sikerült is neki, ahogy Jaroslav Haseknek is.

Hunter S. Thompshon maga volt a függőség, szedett, szívott, fogyasztott és ivott mindent, amit lehetett. Az amerikai újságírás állócsillaga és a gonzó királya jóban volt az alkohollal, a meszkalinnal, az LSD-vel, a kokainnal, Borroughs-szal és Allen Ginsberggel, csak magával nem: 2005-ben lőtte fejbe magát aspeni birtokán. Csoda, hogy nem túladagolás végzett vele. Egy átlagos embernek elég csak megnézni vagy elolvasni a Félelem és reszketés Las Vegasbant, hogy rosszul legyen - meg átélte.

Jim Carroll zenész is volt és költő is, azaz halmozottan hátrányos helyzetű, és a heroinba sikerült belecsúsznia. Hogy hogyan, az önéletrajzi ihletésű regénye alapján forgatott Egy kosaras naplójából derül ki, kellő részletességgel.

A sikeres drámaíró Tennesse Williams élete már közel sem volt olyan szép, mint a karrierje. Mentális problémákkal küzdött, többször volt idegösszeomlása, szerette a szeszt, az amfetamint és a barbiturátokat. A végzet egy hotelszobában érte, ahol is bizarr körülmények között sikerült lenyelnie egy orvosságos üveg kupakját.

Jean Cocteau francia költő ópiumot szívott, de sikerült szerencsésen leküzdenie a függőségét.

A magyar származású Arthur Koestler szintén nem tartozott a szentek közé, egy életrajzírója szerint több nőt is megerőszakolt, és sokat ivott. Amikor kiderült, hogy halálos beteg, harmadik feleségével együtt öngyilkosságot követett el, holott a nőnek semmi baja nem volt, de kijelentette, hogy nem tud a férje nélkül élni. És Koestler hagyta.

A felsorolásból természetesen nem maradhat ki Charles Bukowski, akit szintén beat költőnek tartanak, ám nem állt kapcsolatban sem Kerouac-kal, sem Ginsberggel. Rajongóit gyűlölte és messziről elkerülte, kivéve, ha azok készséges hölgyek voltak. Az ivás, a részegség és a másnaposság kedvenc témái, és elfoglaltságai közé tartozott.

Truman Capote halálát a halottkém jelentése szerint májbetegség, visszérgyulladás és részegség okozta, nyilván nem aznap rúgott be először. Saját magát alkoholistaként, drogfüggőként, homoszexuálisként és zseniként határozta meg. Szívesen gyújtott rá Marilyn Monroe-val egy-egy füves cigire, rengeteget ivott és több rehabilitációs központot is megjárt, ám sosem gyógyult ki függőségeiből.

A 21. század egyik legolvasottabb írója, Stephen King sem kerülhette el a drogfüggőséget. A Carrie című könyve megjelenése után közel 10 évig voltak alkohol- és drogproblémái. Sokszor úgy kellett dolgoznia, hogy vattapamacsokat tömött az orrába, hogy ne csöpögjön rá az írógépre a vére. Az akkoriban írt könyvekre saját bevallása szerint is alig emlékszik.

A lista természetesen tetszés és ízlés szerint bővíthető.

Amerika legnagyobb írója így nyilatkozott:

"Amíg rendszeresen ittam, mindenre vissza tudtam emlékezni, akár megtörtént, akár nem." - mondta Mark Twain.