Amikor 1995-ben alkalmam volt beszélni az Erasure-főnök Vince Clarke-kal, megkérdeztem tőle, hogy vissza fog-e térni a szinti-pop. Azt felelte hogy már visszatért. Azóta eltelt 15 év, a klasszikus aranykor óta lassan 30, de még mindig nem volt igazán fősodorban a műfaj. Lehet, hogy a Hurts hozza el a szinti-pop megdicsőülését?

Még az is lehet. A manchesteri duó a szinti-pop és az újromantikus víziók mezsgyéjén elhelyezkedő, a címével ellentétben melankolikus debütáló lemeze ugyanis több, mint erős indulás. Persze, elkerülhetetlenek a pop-kulturális párhuzamok keresése. Először talán az Ultavox juthat az ember eszébe, persze a nyolcvanas évek első fele lett itt becélozva, OMD, a Human League, Spandau Ballet, korai Tear For Fears, de a goth hatású holland szinti-pop csapat, a Xymox is visszaköszön egy-egy dalban. 

A Hurts az év egyik biztos befutója, a Wonderful Life című dalok a rádiók egyik kedvence, de még potenciális sláger lehet a nyitó Silver Lining, és ott az Evelyn, és a Better Than Love. Meglepő, hogy ez utóbbi két számot a lemez „hátsó traktusába” száműzték, ugyebár a producerek általában gyorsan elsütik a mindent vivő felvételeket a lemezek első felében. 

Meglepően profi az album art work-je, tökéletes mintavétel a nyolcvanas évek elejéről, ráadásul Adam Anderson (elektronika, gitár), Theo Hutchcraft (ének) feltűnen csinos fiúk, alkalmasak arra, hogy a tinilányok poszterekre és Lutra albumokra vonatkozó elképzeléseit beteljesítsék. Persze, a Hurts zenés univerzuma sokkal izgalmasabb annál, mintsem, hogy megszólítaná a kamaszokat. 

Olyan az egész, mintha a Happiness egy kiváló ízlésű producer projektje lenne, aki nem akart mást, mint hogy kikeverje kamaszkora jellegzetes hangulatait. Mint már említettük, főleg az Ultravox teatralitása és dekadenciája köszön vissza (főleg a Quartett című 1982-es lemezük hatása erős), de kiváló a kórusmunka és vonós hangszerelés is. 

Ha a lemez 1982-ben készül, talán akkor is klasszikus lett volna, hiszen a szinti-pop lemezeken (pl. Soft-Cell esetében is) albumonként 2-3 slágert pakoltak fel az előadók, a többi felvétel töltelék volt – viszont a Hurtsnél ez az arány lényegesen jobb. 5-6 maradandó stílusgyakorlatot fel tudnak mutatni, ráadásul rengeteg finomság és rafinéria jellemzi a remek ívű, artisztikus kompozíciókat. 

A nagy kérdés az, hogy hány patron van a Hurts-ben? Mert most nagyot szólt ez a szerepjátéklíra, de másodszor már elsütni ugyanazt nem lehet akkora poén. Persze, ahány szinti-pop, annyi szokás. Szóval, hiába szomorkodnak a fiúk annyit, a végén mégiscsak Happiness lesz a dologból.