Az 1989-es rendszerváltást követően nagyon sok erdélyi magyar pedagógus vonult nyugdíjba, abbahagyva a diktatúra éveiben kifejtett oktató-nevelő munkáját. Az egyre nagyobb méreteket öltő pedagógushiány pótlására indították el Marosvásárhelyen 1990 októberében a kántortanító-képzést.
A főiskola alapítói, az erdélyi magyar egyházak és az RMDSZ akkori Maros megyei szervezete, törvényes engedéllyel még nem rendelkeztek ugyan, de ennek ellenére működtetni kezdték az oktatási intézményt. A főiskola állami támogatásban nem részesült, a tanárok jó ideig ingyenesen oktatták a jövendő tanítókat. Az ökumenikus jellegű főiskola első évfolyamának hallgatói között volt e sorok írója is.A Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola hétvégén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Húsz év hosszú idő. Már visszaemlékezni sem könnyű. De úgy érzem, hogy az elmúlt két évtized eredményei, megvalósításai joggal töltik el büszkeséggel a főiskola vezetőit, tanárait. Az intézmény több száz magyar értelmiségit (óvónők, kántorok, tanítók, tanárok) adott az erdélyi településeknek.
A főiskolán töltött időszak nehéz, de szép időszaka volt életemnek. Délelőtt szakképzetlen pedagógusként tanítottam Sáromberkén, délután a főiskola előadásait látogattam. Szűkös didaktikai feltételek mellett, de reményteljesen és jövőbe vetett hittel hallgattuk kiváló tanáraink felejthetetlen tanóráit. Köszönet és elismerés felelősségteljes, lelkiismeretes munkájukért. Nevüket nehéz lenne hiánytalanul felsorolni, ezért csak két személyt említek meg közülük, akik már nincsenek közöttünk. Dr. Tonk Sándor történészt, aki elsősorban a magyarság történetével kapcsolatos hiányos ismereteinket próbálta kiegészíteni rendkívüli előadásaival, valamint Bartha Jánost, a nagyszerű nyelvész-tanárt, aki magyar nyelvet és irodalmat oktatott. Azt hiszem, Tonk tanár úrtól hallottunk nagyon sokan először Levédiáról, a magyarság egykori szállásterületéről. Bartha tanár úr kiváló előadásmódjával, színes eleven magyarázataival, közvetlenségével örökre beírta nevét emlékezetemben. A nyelvész kiváló zenészként is ismert volt, több hangszeren játszott. A kuruc költészetet tanítva, megkérdezte tőlünk, hogy ki ismeri a Krasznahorka büszke vára című kuruc dalt. Senki sem jelentkezett. „Amíg nem tanuljuk meg együtt ezt a gyönyörű nótát, addig nem ismerkedünk a kuruc költészettel.” – mondta. Aztán leült a harmónium elé, s csengő hangon énekelte el a dalt, amit néhány perc múlva már mindenki lelkesen énekelt.
Külön tisztelet és elismerés illeti a főiskola egykori és jelenlegi vezetőit, néhai Fülöp G. Dénest, a Vártemplom egykori lelkipásztorát, Varga Erzsébet és Barabás László tanárokat, akik fáradhatatlan és odaadó munkával szolgálták az évek során a főiskola ügyét, valamint a Nagykőrösi Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Karát és igazgatóját, akik a legnehezebb időktől kezdve támogatást nyújtottak a végzős hallgatóknak, hogy okleveles pedagógusok lehessenek. Diáktársaim nevében is köszönöm áldozatos tevékenységüket.