Idősebbek is elkezdhetik – jut eszünkbe a tévétorna című műsor. Bár nem fogunk a csilláron himbálózni, mint az adás főcímének rajzfilmfigurái, de legalább olyan bátran fogjuk bevizsgálni Joe Cocker, a Vaya Con Dios és Herbie Hancock új lemezeit.

Az életkori adottságokon, a feldolgozások iránti vonzódásokon túl persze sok közös nincs a három előadó új lemezében. És még csak udvariasak sem leszünk: Joe Cockerrel kezdjük a szobaszemlét. Cocker mindenkit meglepett új, korrektnek nevezhető albumával, melynek rockos húzású címadó dala és az Unforgiven című átélt, hiteles líra az ötvenesekre pozícionált rádiók kedvencei lesznek idén. Az alkesz fazonú, messziről hajléktalannak látszó énekes sokadik aranykorát éli. 

A Hard Knocks dalai nem szólnak akkorát, mint a Summer In The City, vagy a You Can Leave Your Hat On, de mindegyik dal professzionálisan hangszerelt mestermunka. A lemezen softrock jellegű, tiszta vokállal és ízes fúvósokkal díszített blues-fantáziákat hallunk, melyek legnagyobb hozzáadott értékei a megéltségük. 

Cocker 21. lemeze dögös, védjegy értékű kesergőkkel van tele. Ha kocsiban hallgatjuk őket, egy rendőrségi szonda esetén elszíneződne a műszer, olyan erős a számok whiskys, piás karaktere. Alapvetően saját dalokra épül az album, ugyanakkor felkerült a lemez végére a Dixie Chicks I Hope-ja is. Az elvált apák érdekvédelmi egyesületének képzeletbeli himnuszai tehát szerethető dalok, afféle életjelek a bárszekrényen túlról. 

A Vaya Con Dios albuma nyári portéka, de különösen jó hallgatni a novemberi reggeleken, illetve sokkal inkább estéken, egy kockás plédbe csavarodva valami jó kis tetőteraszon, ahol merenghetünk a spanyol tengerparti nyaralásunkról. Nem mernénk azt mondani, hogy a francia nyelvű Comme On Est Venu egy szállodai bár zenekarának első osztályú haknija, de akármilyen kedves produkcióról van is szó, azért az embernek eszébe juthat a négycsillagos vendéglátás egy spanyol design hotelben. 

Hát igen, ha valaki egy francia anyanyelvű, spanyol nevű zenekarról beszél, mely éppenséggel Belgiumból származik és jórészt angol nyelvű világslágerekkel lepte meg a multikulturális jóléti Nyugatot, nos, ne csodálkozzon, ha nehezen találja meg az asszociációs mezőt. Latin jazz, cigány folklór, fülledt bárromantika, és ehhez Dani Klein érzéki, az éjszakában érlelt hangja. Olyan a produkció, mint a belga csoki. A zenekar buja, tömény, laktató zenével kényeztetik az úri népet, akik jól mulatnak. 

A többes szám ezúttal túlzás, a zenekar két férfi tagja már nem él, Dani Klein maga viszi tovább a Vay Con Dios nevet. Dani meghitt, nagyon személyes albummal végezte el az újabb gyászmunkát, és ehhez az anyanyelvét, a franciát választotta. A lemez mindezek ellenére pont olyan életigenlő, mint a korábbiak, igaz, nincs rajta a milf asszonyok kedvenc házibulislágere, a hénánáná….(Nah, Neh, Nah). Itt van viszont a kísértetiesen szürreális mélyfúrás, a La Pirogue De L’exode, vagy a Les Voiliers Sauvages De Nos Vies.

A minőségi hakni fogalmával tudjuk leírni Herbie Hancock Imagine Project című új lemezét is, melyeknek world musicba oltott, pop-jazz-es hangszerelésű számairól leginkább egy egzotikus országban játszódó Disney rajzfilm soundtrackje jut azt ember eszébe, mintsem Hancock. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Paul Simon etnós világában fogant lemez minden dala feldolgozás (többek között John Lennontól, a Beatlestől, Bob Dylantől és Peter Gabrieltől…. és a közreműködők is kontinentális popsztárok, Pink, a The Chieftains, Juanes, Marcus Miller, a Los Lobos, Dave Matthews, Wayne Shorter….) akkor világossá válik, hogy ez valójában egy ENSZ-nyilatkozat.

Persze, leginkább az az izgalmas, ahogy a nettó pop (Pink, Juanes) összeér az első osztályú jazzművészek mutatványaival. Üzenetes lemezzel van dolgunk, szeresd a békét és mentsd meg a Földet- témakörökben. Az album egy univerzális projekt, melyben a Föld szinte minden szegletének üzenetét elhozza nekünk Hancock, tehát amikor hallgatjuk, éreznünk kell a földanya szívének lüktetését. 

Hogy melyik a legjobban sikerült átirat? Nos, mindegyik remekmű, Grammy-gyanús feldolgozásokról van itten szó, de talán Bob Dylan The Times, They Are A’ Changin című dalába sikerült a legtöbb pluszt belevinni, igaz Dylan brillánsan egyszerű száma valójában egy kompozíciós vázlat. 

Nagyot szól még a Beatles Tomorrow Never Knows-ja, talán nem tűnik szentségtörésnek, de a Dave Matthews közreműködésével előállított verzió jobb, mint a Beatles-féle eredeti. Persze, itt most nem versenyeztetni kell a dalokat, hiszen a lemez célja pont a világbéke, a az univerzális harmónia és a Földanya hajának befonása.