A nyitott szemmel járó budapestiek már hetek óta lépten-nyomon beleütközhettek egy nagy, kövér női fenékbe, amely a Szépművészeti múzeum új kiállítására csalogatta a közönséget. Hogy is lehetne ellenállni egy ilyen provokatív látványnak? Elmentünk, megnéztük.
Fernando Botero egyértelműen a modern pop kultúra fontos alakja, aki a latin-amerikai festészet örökségét képviseli és ellenhálhatatlan humorral kombinálja azt. Képeire a harsány színek és még kirívóbb kövér, kerekded alakok jellemzőek. A képek mérete is közrejátszik az elményben. A néha fél falat is betöltő, hájas alakok megfestése megdöbbentő hatást kelt. Az alkotások a lehető legegyszerűbb módon kommunikálnak a nézővel, mindenki számára érthetőek. Emögött bújik meg az a rejtett tartalom, ami az egyszeri képcsodáló ajkait mosolyra húzza.
A kiállításon végighaladva a populáris kultúrában kicsit is jártas embernek az az érzése támad, hogy a festészet Quentin Tarantinojával van dolga. Olyan passzív-agresszív, humoros módon erőszakolja meg a festészet kiemelt témáit és sablonjait, mint a neves direktor teszi azt a filmműfajokkal. Boteronak még a csendéletekből is sikerül úgy viccet csinálnia, hogy az mégse váljon közönségessé.
A három és fél termet magába foglaló kiállítás a művész elmúlt húsz évét hivatott bemutatni. Festményeken kívül gömbölyded szobrokkal is találkozhatunk, plusz gyerekek és játékos felnőttek számára egy „játszó” sarkot is kialakítottak. A Botero kiállítás összhatásában a szemkápráztató színek és a cinikus humor dominál, amit a kiállítás rendezők remek érzékkel hangsúlyoznak.
Az első terembe lépve paródiákkal találkozhatunk. Botero egyik meghatározó korszaka volt, amikor neves barokk művészek híres képeit dolgozta át saját stílusára, karikatúraként megjelenítve azokat. Így Velazquez nagy népszerűségnek örvendő Infánsnő képéből, egy habos-babos dundi kislányt csinált, Goya a mogorva grófokról és köztisztviselőkről készült régi festményeinek szereplőiből pedig dupla tokás, babahájas, komikus figurákat. Fontos eleme a kiállításnak, hogy a Botero által átírt képekhez mellékelik az eredetieket is, így emelve ki a művész sajátos cinizmusát.
A következő két teremben a festő saját agyszüleményeivel találkozunk. Olyan érzés mintha egy bizarr dél-amerikai sziesztán volnánk. Frida Kahlora emlékeztető markáns figuráit, különböző kifejezetten az erre a vidékre jellemző környezetbe helyezi, ám egyik képből sem mard ki a vicc. Hol egy első ránézésre egyszerű cirkuszi figurával találkozunk, akiről egy alaposabb mustra után kiderül, hogy transzvesztita, hol egy apró, decens bajuszkát látunk a nagy testű spanyol asszony, vagy akár diáklány ajka fölött. Néha pedig a meghitt családi portré hátterében neon Jézus figura virít.
Az egész kiállítást egyfajta komplex (ön)reflexiós rendszer tartja össze. A képek folyamatos kommunikációban vannak egymással, egyes képeken már megismert alakokat látunk viszont, gyakran a művész önmagát is elrejti a képekben. Az egyszerűség hatását keltő alkotások olyan érzékenységgel és aprólékos odafigyeléssel vannak megalkotva, hogy a kiállítás megtekintése semmilyen hiányérzetet nem hagy maga után, csakis egy letörölhetetlen jókedvű vigyort az arcunkon.
