Hogy az Iron Maiden a The Final Frontierrel eljutott-e a határig, nem tudjuk, de biztos: ha el is jutottak, nem lépték át azt. Eddie ezúttal szkafanderben jön vissza a jövőből. Annak idején, az 1985-ös a Somewhere In Time túlélte a jövőt, és visszavágyik a dicső múltba.

A zenekar 15. nagylemeze, a The Final Frontier nem okoz csalódást, de különösebb meglepetést sem. Az a bámulatos, hogy az 1975-ben alakult zenekar még mindig együtt van, hogy a mítoszuk erősebb, mint valaha – minden bizonnyal ők a klasszikus heavy metál legnagyobb csillagai. 

És még lemezeket is készítenek az alaptagokkal. Innen már mindegy lenne, hogy milyen az új albumuk, de hát természetesen nem mindegy. Ők a műfaj etalonjai. Persze, már nem tőlük várjuk a heavy metál megújítását, inkább azt mondanánk a The Final Frontierről, hogy afféle örömzenélés, az anyag a visszatérő Dance Of Death popmetálosabb, de egyben a progrockkal is kacérkodó eposzi tételekben teljesedik ki. 

A négy gitárossal vastagabb a hangzás – ez egyfelől igaz, ugyanakkor nem érvényesül Harris „galoppozó” basszusjátéka. A gitár sound nem elég fémes, talán ez a legnagyobb baj ezzel a lemezzel, ugyanakkor a dalok nagy része tíz perc közeli tételekből áll, ami azt sejteti, hogy a középkori vágáns dalokra is emlékeztető, prog-metállal kacérkodtak a fiúk. Talált, süllyedt. 

Aki a Killers vagy a The Number Of The Beast-féle lényegre törő, fémesebb, ne adj Isten, az első lemez punkosabb irányát szeretné viszont hallani, azoknak nem tudjuk jó szívvel ajánlani az új lemezt, ugyanakkor ezzel senkinek nem kell törődnie, a rajongók úgyis megveszik, mert az eddigi albumok is megvannak, és végül is a The Final Frontier nem okoz csalódást. 

Részleteiben mindenki megtalálja a magának való tételeket, a dalok melodikusak, amikor leülne egy-egy hosszúra nyújtott téma kifejtése, azonnal rákapcsolnak, szóval, jó kis lemez a Kevin Shirley producer irányításával a Bahamákon rögzített The Final Frontier, csak könnyen visszahívható, metálhimnuszok nincsenek rajta.
 
Az biztos, hogy Dave Murray és Adriann Smith kicsit sok Toolt hallgatott, a lemez egy fokkal elszálltabb a kelleténél, de nem várható el a 35 éve pályán lévő zenészektől, hogy olyan dzsunga metált játszanak, mint amilyet 1979-ben. Ők is fejlődtek, komplexebb dalstruktúrában fejezik ki magukat. Eddie viszont ugyanaz marad – ide-oda utazik a szellemvilágban, és úgy látszik, egyre hosszabb dalokkal lehet előcsalogatni.