Tandori Dezső medvés versei kiemelkedő darabjai a magyar gyerekköltészetnek. Most Agócs Írisz illusztrációival a Pagony kiadásában újra kapható a Medvék minden mennyiségben, és a ráadásként a kötetben szerepelnek a Játékmedvék verébdala darabjai is.
Az új illusztrációk olyan nagyok sorába illeszkednek a Tandori medveuniverzumában, mint Hegedűs István, Szabados Árpád, Maurer Dóra, Réber László és Szántó Piroska. A kötet először 1977-ben jelent meg, rögtön Tandori két híres-nevezetes kötete, a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása után (meg még ott volt A mennyezet és a padló). Ez a kettő plusz egy kötet fémjelezi a magyar líra posztmodern megújulását-újítását, amennyiben elég erős kérdőjeleket pakol a szerző, a megszólaló integritása mellé, és a vers, mint nyelvi képződmény esetlegessége és anyagisága kerül a középpontba. Az sem mindegy, hogy nem csak fölöttébb okos versek ezek, amelyeket intellektuális élvezet olvasni, hanem egész egyszerűen jó versek is, azaz érzéki élvezet is olvasni őket (már pedig a versolvasásnál ez eléggé fontos szempont) - és ez az őket követő gyerekvers-kötetre is pontosan igaz.A medvék tehát becammogtak szövegformáló erőként a Tandori szövegekbe, és aztán újra meg újra felbukkantak: jött a Medvetavasz és medvenyár, a Medvetalp és barátai és a Madárlátta tollaslabda (ez a kettő regény, és főként az utóbbi nagy kihívást jelenthet egy klasszikus elbeszélői szerkezeten szocializált gyereknek, például nekem is.) 1981-ben jelent meg a Játékmedvék verébdala, e mostani könyv második fele. A medvék szempontjából fontos Mesélj rólam, ha tudsz! ifjúsági regényként aposztrofálja magát, de semmiképp sem kínoznék vele gyerekeket. Emlékszünk arra, amikor Kästner úr a lépcsőn ül és azon töri a fejét, hogy hogyan kezdje el az Emil folytatását? És aztán bemutatja a szereplőket és előéletüket? Nos, itt ez a rész teszi ki a 200 oldal zömét. Gondolkozunk a medvékről, bemutatja őket a szerző, megtudjuk, hogyan élnek ők együtt, napra nap - párbeszéd, idegenvezetés, alámerülés ebben az egészen bizarr és mégis nagyon kompakt és vonzó életformában, amit a medvékkel és verebekkel és a róluk alkotott szövegekkel élés jelent. Ha kíváncsiak vagyunk a medveszekrény vagy a medvebeszerzés, a dobozos medve vagy a kalácsos medve történetére, akkor érdemes fellapoznunk egy-egy részletet. A könyvben Tradi mellett a fő beszélgetőtárs a lilamellényes medve, a Dömi. Ahogy ők beszélgetnek, úgy csak egy gyerek tud beszélgetni a mackójával, de mégsem gyerekszöveg ez, Tandorinál nincs, mert lehetetlen és felesleges és hazug, több tudást hazudó a másik szempontba bújás. Itt egy felnőtt beszélget a medvéjével, felnőtt szemszögből, csak a fikció és a valóság, az én és a világ határai mosódnak el éppen úgy, mint egy kisgyereknél. Valahogy így: "Hol voltak már azok a hajnalok, amikor Szpéróval együtt ébredtünk, mesélte a Medveszekrényben Dömi. Titusz – a friss doktorátussal – ott ült mellette, hallgatta minden szavát. Igen, akkor Tradival korán keltünk, mesélte lila mellényes barátom. Átmentünk Szpéróhoz, kinyitottuk a kalitka ajtaját. És Szpéró kijött, leírt néhány kört, aztán ránk szállt. Ücsörgött rajtunk meg a filó léggyökerein. Becsuktuk az ajtót, hogy a felügyelőné még aludjon egy kicsit. Akkor mi is elaludtunk. Szpéró meg odajött a karunk alá, az arcunkhoz. Én akkor mindig kölcsönadtam Tradinak a súlyomat; alig vagyok nehezebb, mint Szpéró. Így történt, hogy Szpérót sose nyomtuk agyon. Az én súlyom alatt feküdt, nem Tradi súlya alatt. De hát ezek az idők is elmúltak, sóhajtott a doktor. Még öt perc volt hátra a negyedórából. Hanem hát tudjuk, hogy a medvenegyedóra fondorlatos dolog. Tradikám, soha meg nem mondhatnám neked, mennyi van hátra és mennyi előre, ezt ne is kérdezd." (T.D.: Mesélj rólam, ha tudsz!, Móra, 1984. 195.)
Tandori mackóirodalma, helyesbítek, medveirodalma nem vesz tudomást vélt gyerekségről, a játékmedvék neki nem játékok, hanem élő társak. Ebben hasonlít a gyerekekre, és nem az irodalmiságának mikéntjében, mert a szöveghez ugyanúgy áll hozzá, mint más egyébkor. Neki a medvék a gyerekei, ahogy egy kisgyereknek is, beszél velük, eteti, sétáltatja, szórakoztatja őket, nem hagyja egyedül a lakásban. De felnőtt is, mert él benne a jövő tudata. Ahogy a Tandori-univerzum szinte minden szegletében, itt is fő téma az elmúlás, illetve a világ elhagyása - hogy mi lesz azzal a jól behatárolható területtel, amiért ő felelt és ami az ő agyában kapott életet és formát. A mackókkal például. Mert nem játékok, amiket sarokba lehet vetni egyszer, ha felnő az ember, illetve nem cél semmiféle felnövés, meglett emberség. A cél inkább a kötődés ápolása, a gondoskodás, aminek része a figyelem, és része a dokumentálás is, az empátia, amely természetesen csak magunkból indul ki, szövegkonstrukció csupán, hiszen a medvében kóc van, amit ez a szöveg elkezd működtetni benne, az lesz az élete. De mégsem ilyen egyszerű, ilyen halott ez a dolog, mert a medvék igenis élnek, könyvek sokaságaiban dokumentálódik életük és viszonyaik egymáshoz meg a verebekhez. Ők is alakítják a szöveget, nem csak a szöveg őket. A történetük valóság, de csak ebben a fikciós leírtságban válik történetté, azaz eseménnyé, érdekessé, ha lehet valami egyáltalán érdekes. A legrégebbi medvét például egy évesen kapta a szerző, és együtt élték át a háborút. Mindketten ugyanott laknak, a Vár tövében, és a medvékre és a verebekre vigyáz a szerző felesége is, aki szintén részt vesz a játékban, ami végülis idővel egy közös életté válik. Igen, bármilyen nehéz is elképzelni, de két felnőtt ember komolyan medvékről gondoskodik és gombfocibajnokságot játszik a verebeivel és a medvéivel, és erről közösen több könyvet is írnak. Nem csak nehéz elképzelni, hanem jó is, mert persze a közös élet ugyanolyan lehetetlen így is, de mégis van ebben valami egzisztenciális derű, valami, amiért érdemes este túlesni a fáradtságon, és együtt lenni, akármeddig. (Ezt a videót érdemes megnézni elmúlás és medve-veréb témában.)
A legtöbb medvéjét a szerző maga szerezte (mindenféle értelemben). Itt nem egyszerű vételről van szó, hanem arról, hogy egy bizonyos medve gazdát talált benne, és ő magához fogadta. Ez is éppen olyan, mint a gyerekeknél, akik a sokadik mackót is őszintén, és akkor rögtön megszeretik, és gondoskodni akarnak róla.(Tandorinak például körülbelül 200 darab mackója ül a külön erre a célra vásárolt kétrészes nagy medveszekrényében, és minddel foglalkozik időről időre - ez jó érv lehet az akadékoskodó szülőkkel szemben.) Ez a medveszekrény is megjelenik számos műben, illetve a gazdává válás finom, magával ragadó és a gazdát beszippantó folyamata, leginkább a Medvetalp és barátai című kötetben.
Maguknak a játékoknak, az életjátékoknak, amelyek közül csak egy ez a medvés, az 1998-as Játék-történetben íródik meg egyfajta történetük - mert persze az összes műben íródik a történetük, csak ez valami hagyományosabb, fókuszáltabb dolog, amiben benne van a család, a barátok, azok a dolgok, amik a körülöttük lévő korhoz tartoztak, egy időbeli kezdettől a vége felé tart. A madarakról, lóversenyről, medvékről, gombfociról, ólomkatonákról szól fejezetről fejezetre, harcról szövegekkel és szövegekért, az igazi játék-társak életéért, és ezek mellett a harcok mellett a mindennapos együttlét adta boldogságról is. Mindez kiiratkozás abból a káoszból és durvaságból, ami egyébként folyik körülöttünk, és benn-lét egy olyan krétakörben, ahol csak a lét alapkérdéseinek - a gondoskodásnak, a kiszolgáltatottságnak, a felelősségnek és a figyelemnek - van súlya. A Játék-történet ezekkel a mondatokkal zárul (de nem végződik, oda is van írva, hogy nincs vége): "Tehát nekem a JÁTÉKHOZ az élet, a világ mindig csak időhúzás volt, l. Wols, a festő: „Dehogy kellett a koncentrációhoz sok feleslegeset elhagyni! Nekem mindig minden felesleges volt.”(A JÁTÉKON KÍVÜL.) De minden a játék volt." (T. D.: Játék-történet, Liget, 1998. 256.)
Már csak a Medvék minden mennyiségben-hez kéne kilyukadni - bár tulajdonképpen az volt a célom, hogy ne lyukadjak ki oda, hanem körbe írjam, hogy milyen is az a világ, aminek a Medvék is része. Mert a Medvékben éppen az a jó, hogy semmilyen értelemben nem megy le vagy át gyerekbe, hogy ezek a medvék nem lesznek játéktárgyak, hanem egy olyan univerzumnak (a fent megközelítettnek) a részei, ami eleve gyermeki, mert csak a játékban él, ugyanazok a keretei és az alapkérdései, mint a gyermeki univerzumnak, vagy annak a felnőttének, aki belemegy abba a játékba, hogy újra összerakja az alapjaitól a világot. A medvék a gyerekeknek és Tandorinak is társak, élettörténettel, érzelmekkel, humorral és társas kapcsolatokkal, saját elfoglaltságokkal és teljes mindennapokkal (és Agócs Írisz rajzain is valódi, életre kelt figurákká válnak ebben a szép, kompakt kötetben).
Írhatnám azt is, hogy a felnőtt is élvezi a szöveget, miközben felolvassa, de pontatlan lennék: itt ugyanis nincs kikacsintás, azt hiszem, nagyjából ugyanazt élvezzük mindannyian, ugyanúgy a finom versezetet és a nem eresztő kérdéseket. Szóval mindenkinek, mackószámtól és -kortól teljesen függetlenül.
Végül álljon itt az én (egyik) kedvencem (a sokból):
A mackóról, aki nem hasbeszélő mackó volt
A hasbeszélő mackóknak
Született egy fura csemetéje.
Ez a bocs még azt se mondta: „Bocs!”
A nagyok lábára lépve.
De ez még hagyján; más volt itt,
Amitől a család megrebbent:
Hogy: bárhogy nyomkodták a hasát,
Ez a mackó meg sem nyekkent.
Több medvedoktor megnézte,
És mind azt mondta: „Félő…”
S a szülők jól érthették: Ez a bocs
Nemigen lesz hasbeszélő.
Így is lett. S múlt a medve-idő,
A bocsból nagy mackó vált.
De egyszer sem nyikkant a hasa,
Akárki akármit próbált.
Aztán… született egy gazdája.
Az nem erőltette a dolgot.
A medve szemébe nézett,
Látott két üveggombot,
De alattuk – el se hinnétek! –
Apró képmagnó forgott!
És akkor a mackó megszólalt:
„Ha tudnád… erre vártam!
Az első vagy, aki nem nyekteti
A hasam meg a hátam.
És egyet kérnék még tőled:
Hagyd, hogy soha-soha ne beszéljek;
Használj hűséges néződnek,
Nekem az a dolgom, hogy nézzek;
Mert látod, örökre megőrződnek
A szememben a képek.”
Forrás: Pozsonyi Pagony