A téli ünnepekben mindig volt, van és lesz is valami misztikus. Hamar leszáll az este, és ki tudja, mit történik ilyenkor odakint – kilátni nehéz, kimenni pedig a kutya sem akar.
Hogy pontosan hogyan jutottunk el Szent Miklós ünnepélyes alakjától a mai mosolygós öregúrig, arra számtalan teóriát találhatunk. De sokkal érdekesebb kérdés azt feszegetni, hogy miért akarja a társadalom minden áron a gyerekekre erőltetni ezt a piros csuhás figurát, amikor gyakorlatilag mindenkinek van olyan emléke élete első feléből, amikor egyenesen hidegrázást kapott, avagy rettegett a Mikulás bácsitól.
Vagy nénitől. Kis költségvetésű óvodákban ugyanis, ahol nincs arra pénz, hogy megfizessenek egy közepesen hiteles, minden bizonnyal teljesen józan, kiégett középkorú színészt, ezért Marika/Katika/Ica néni kapja magára a piros posztókabátot, veszi fel a megszürkült vattaszakállt, és próbálja meg mély hangon elhitetni a gyerekekkel, hogy megjött a Mikulás.
Közben magában fohászkodik, hogy 1. a gyerekek ne jöjjenek rá a jól leplezett turpisságra, 2. ha rájönnek, ne kelljen a feldühödött szülőket hallgatnia egy hétig, hogy a földig rombolta a nehezen felépített Mikulás-képet, 3. ne kapjon megint allergiás rohamot az aranyvirgácsoktól, mint tavaly.
Mifelénk tényleg bácsi volt a Mikulás bácsi, csak mindig sörszagú, és füstízű hangon szólított minket egyesével, de rendszeresen félrehallotta vagy –olvasta a neveket, de valamiért meg volt bennünk az a fajta gyermeki elnézés, hogy jól van, jól van, tudjuk, hogy az ovis Mikulás kamumikulás, az igazi otthonra jön. Elképzelhető, hogy akkoriban alakult ki bennem az a kevéssé hízelgő kép, amellyel a közoktatást jellemzem a mai napig – hogy még rendes Mikulása sincs. (A húsvéti nyúlról nem tudok nyilatkozni, hála a jó égnek.)
A saját készítésű mézeskalács jobban ízlik a gyerekeknek
A Mikulás-dömping a plázák megjelenésével még inkább felerősödött, a kereskedelmi Mikulás pedig esélyt sem hagyott a szegény, szakadt, kissé poros, a közszférában tevékenykedő társainak. Teljesen természetes, hogy a vadkapitalista Mikulás lealázza az eredeti figurát, mert jóltápláltabb, szebb a ruhája, és valószínűleg plasztikáztatja is magát. És hát melyik gyerek az, amelyik nem a külcsín alapján dönt?
Így a Mikulás is csak egy, a fogyasztói társadalom által gyönyörűen kihasználható emblémává vált. Ha mi viszont mégsem erre vágyunk, akkor számtalan olyan program közül válogathatunk, amit élveznek is a gyerekek, és nem csak az ajándékok nagyságáról szól. Ha például erdőben, fák közt, térdig érő hóban, lóháton érkező Mikulást szeretnénk látni, és egy jót enni, no meg színvonalas gyerekprogramokat látni, akkor érdemes 5.-én vasárnap délelőtt szánkóval felszerelkezve kilátogatni a Normafához. Jobban járunk mint a Lappföldi importtélapóval, és a pénztárcánkat sem lapítják szét, mint a belvárosban.
