A gitárzsenikkel mindig baj van, vagy túl jó fiúk és inkább tanár bácsik, vagy olyan gitárhősök, akiknek sosem volt papírjuk arról, hogy a hangszerük ifjú mesterei, viszont mindent felégettek maguk körül. Akár magát a gitárt is. Hendrix vs. Satriani...

Nem vicc: a kortárs rockgitárművészet talán legnagyobbjának, Satrianinak és a negyven éve halott Jimi Hendrixnek is megjelent egy-egy új lemeze. Sőt Hendrixnek mindjárt öt vadonatúj albumát dobták piacra. Hogyan lehetséges ez? Nos, a rock and rollban minden lehetséges. És ezt kb. azóta tudjuk, hogy Hendrix Monterey-ben tisztítótűzbe vetette a bűnös gitárt. 

Volt-e annak tétje 1967-ben, hogy ki milyen technikai színvonalon gitározik? Igen, volt. És van-e annak tétje 2010-ben, hogy valaki nagyon jól gitározik? Nincs, cirkuszi látványosság. Ha valaki nagyon-nagyon jól gitározik, nos az még nagyobb cirkuszi attrakció. Szerencsére a rock and roll maga is cirkusz. 

A Black Swans and Wormhole Wizards-on nincs szöveg, nehogy valami elterelje a figyelmet a főszereplőről, Satrianiról. Aki nem él gitárfétisben, annak az album bizonyára olyan, mintha egy kurva jó gitáros jammelgetne. Más irányt is vehetne éppen egy-egy téma, de akkor, az adott pillanatban éppen így szólaltak meg. 

Mivel Satriani rajongói pont olyan fanatikusok, mint anno a Take Thatért rajongó tinik, könnyen lehet, hogy felháborodnak, ha olyasmit írunk, mint hogy például a Pyrrhic Victoria című szerzemény afféle sci-fis prog-rock, és hogy leginkább a Solaris zenekart juttatja az ember eszébe, vagy a nyolcvanas évek eleji pop-prog bandát, a budapesti Lobogót, melyben Berkes Gábor bűvészkedett a szintetizátorával. 

A mester a kísérletezgetés helyett inkább a rock klisséiből készített zseniális mixtúrát, afféle new age gitármutatványok ezek a dalok, meglepően sok billentyűvel dúsítva. Joe Satriani 14. stúdióalbumát, a Black Swans and Wormhole Wizards-ot Mike Fraserrel hozta össze, aki olyan zenekarokkal dolgozott korábban, mint az AC/DC és a Metallica. Ez mind nagyon jó, ahogy tényleg felülmúlhatatlan Satriani könnyedsége és virtuozitása. 

Bámulatos effekkezelés, tremolóbűvészet, de hősünk mégis azon a vékony mezsgyén egyensúlyozik, mint Mike Oldfield a nyolcvanas évek közepén: a giccs és a kísérleti rock között, olyan szintén zseni muzsikusokkal, mint a dobos Jeff Campitelli, a Steve Vai-jel is dolgozó billentyűs Mike Keneally. 

Jimi Hendrix pedig egy év alatt több lemezt jelentetett meg, mint életében összesen. Azok, akik Hendrixszel kapcsolatban semmin nem lepődnek meg, nos, azok is elámultak, amikor az Epic előállt négy óra kiadatlan anyaggal, mely afféle, az életművet átfogó katalógus-projekt. A négy lemezből és egy DVD-ből álló West Coast Seattle Boy - The Jimi Hendrix Anthology című díszdobozos kiadvány kiváló ajándék lesz a fa alatt, mely négy CD-t és egy DVD-t tartalmaz. 

A szegények karácsonyára is gondoltak a kiadó derék munkatársai, mert a 45 dalt tartalmazó gyűjteményből megjelentettek egy 15 számos válogatást is. Ez a 15-ös kollekció is tele van meglepetéssel, kiadatlan alternatív verziókkal, demóanyagokkal - ott van Bob Dylan Tear Of Rage című számának eddig nem ismert verziója is. 

Aki ezt a lényegre koncentráló, rövidebb zenés életrajzot választja, az Hendrix alkotói fénykorából, az 1967 és 1970 közötti időszakban rögzített dalokból kap egy átfogó mintavételt. Aki viszont a négy órás verziót szerzi be, az a végén kihímezi a farmernadrágja szárát, vagy reinkarnálódik, és lángoló gitárként születik újjá.