A Sohatöbbet harmadszor című jótékonysági aukció sorozat első napján a legnagyobb bevételt Kadhim Haydar 1 600 000 forintért eladott műve hozta. Ám az 1 forintos kikiáltási árról induló Rákosi portré is végül megtalálta az őt megillető nappalit. Ezentúl 70 000 forint értékben fog ékesíteni egy lakást.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium ajánlotta fel a körülbelül 230 darabból álló, kommunista relikviákat tartalmazó gyűjteményét. A bevételt az iszapkatasztrófa áldozatainak megsegítésére fordítják.

Remek promócióval vezették fel az eseményt, hirdetések, facebook eventek hívták az embert, hogy vegyen egy Lenint 1000 forintért! Ráadásul még vonzóbbá tette az árverést, hogy a Dumaszínház humoristái vállalták a kikiáltók szerepét. Ennek köszönhető, hogy délután 6 órakor alig lehetett beférni a Pintér Galériába. Az ember hol egy kamerába, hol egy ideges műértőbe ütközött. Természetesen a négyórás árverés alatt igen megcsappant a közönség, és csak a kemény mag húzta késő estig.



A köszöntő beszédekből megtudjuk, nagy az érdeklődés külföldről, több telefonos licitre számíthatunk az Arab Emirátusokból és Japánból is. Végül Litkai Gergely veszi kezébe a mindent eldöntő kalapácsot, és kezdődhet a licit. Az első harminc tétel eladása Litkainak köszönhetően végeláthatatlanul hosszúra nyúlik. Igaz, hogy szórakoztató előadásban van részünk, ám többen felháborodnak ezen ez elnyújtott licitáláson. Egy középkorú műgyűjtő „öreg róka” kifejti nekünk a véleményét: „Litkai rosszul vezeti a licitet. Órákat kell várni egy-egy tételre a viccek miatt. Ha humorra vágyom, majd elmegyek egy Dumaszínházba!”



Persze vannak olyanok is, akik remekül szórakoznak, a társaság rendkívül heterogén. Találkozunk idős bácsival, akit a gyerekei küldtek el megnézni az eseményt, mert nekik nincs ilyenre idejük, de kíváncsiak rá, hogy mennyiért kelnek el a Leninek. Egy fiatalabb úriember kérdésünkre, hogy miért jött el, azt feleli: „Csak és kizárólag azért, mert meghívtak. Vicces, hogy ilyen képeket ilyen áron akarnak eladni”- órájára néz. - „De már nem húzom sokáig...” Még mielőtt a mondatot befejezné, felugrik és vesz egy képet, mondván, a feleségének tetszett. A következő húsz percben pedig még három másik kommunista relikviával gazdagodik.



Végül Litkai Benk Dénesnek adja át a terepet, aki szintén nagyon lassan vezeti az aukciót, de viccek nélkül. Ekkor a közönség nagy része hirtelen eltűnik, pedig most jön a licit legizgalmasabb pontja, Kadhim Kayar „Elmondott nekünk mindent, amit tudott” című alkotása. A festmény a teljes minimalizmus szellemében készült, ám Benk remek érzékkel vezeti fel. Azt mondja, a művész festményei 10-20 ezer dolláros áron forognak kézről-kézre a műgyűjtő világban. Ekkor beindul a fejvesztett licitálás, és a 100 000 forintról induló alkotás végül másfél milliós áron kerül eladásra. Egy egyetemista fiú felhördül a közönségből: „Mondom, hogy ennyire sznobok bameg, csak azért nyomták el ennyire drágán, mert mondta, hogy 10 ezer dollár.”



Sok-sok Lenin és dolgozó nép, gyár, Angyalföld után színpadra lép Csenki Attila. A három komikus közül ő az egyetlen, akinek valóban van tapasztalata aukciók terén, hiszen régebben galériában dolgozott. Ekkor már viszonylag kevesen lézengenek a termekben. Csenki könnyed humorral, gyorsan vezeti a licitet, igazi felüdülés a két izzadságszagú előadás után. Az ő megtiszteltetése az, hogy áruba bocsássa – 1 forintos kikiáltási áron – a Rákosi fotót, amelyhez elmondja a történetet: a kép húsz éve porosodik és vergődik különböző pincék legalján. Senkinek soha nem kellett, kidobni mégsem merték. A licitálók humorérzék hiányában rögtön 10 000 forintra becsülik a „leghaszontalanabb” alkotást, és pillanatok alatt elkel 70 000 forintért.



Ezt az izgalmat követően még kikiáltásra kerül néhány Lenin tízezer forintos nagyságban, majd Mikulás napján berekesztik az aukciót. A licit december 8-án folytatódik, mikor a valós kereskedelmi értékkel rendelkező alkotásokat árverezik el.

Kifelé menet még egy pillantást vethetünk az ekkor már pukkanós nejlonba csomagolt Rákosi elvtársra, és halljuk a fent említett egyetemista fiú konklúzióját: „Hát, nem nagyon vitték a Lenineket...”