Az új Üvegtigris nagyon jó. Már megint nagyon jó – még mindig nagyon jó. És már megint és még mindig az önirónia filmje. Csak most még inkább „ön” és még inkább irónia.
A magyar filmtörténet szerencsére rendelkezik jó pár kultikussá vált vígjátékkal. Ilyen például A tanú, az Indul a bakterház és a Macskafogó, hogy csak azokat említsük, amelyeknek folytatása is keletkezett. Sokak szerint – és a felsorolt filmek esete is ezt a véleményt erősíti – a kultfilmeket nem érdemes folytatni. Mondataikat egy ország tudja fejből és lépten-nyomon idézi. Annyiszor láttuk őket, hogy egy hasonló és kevésbé jól eltalált folytatás első megnézésre szinte esély nélkül indul. Az eredmény általában csalódás. Az Üvegtigris nem ilyen volt. Persze sokat jelent az is, hogy itt az alkotók nem vártak több mint 20 évet a folytatással… De talán még többet számít a vígjáték sajátos, üvegtigrises, önironikus felfogása, amelyet az intelligens, improvizációra és bolondozásra hajlandó, állandó színészgárda emel igazán művészi szintre, tesz a mai értelemben nevettetővé.
A sztori ezúttal kicsit szokatlan, leginkább azért, mert kivételesen van. Az eddigi két rész cselekménye kellően laza volt ahhoz, hogy a film előbb említett erősségei kibontakozhassanak. Ezért is lehetett könnyebben folytatni. A harmadik részben a történetnek van határozott eleje és vége. Lali egy napra eljátszhatja, hogy milliomos. Kabrió, luxuskéró, pénz, nők… Kiszakad a környezetéből. Persze nem megy jól neki, önmagát nem tudja megtagadni. Érződik benne valami szerencsétlen, ahogy azt Niki, a kezdő modell (Szabó Erika) a szemébe is mondja. Végül pedig marad minden a régiben. És így a jó mindenkinek. Lalinak a film elején meglévő, a környezete iránt érzett undora önfeledtséggé, boldogsággá változik vissza. Az ő világa mégis csak a tigris és a srácok. És lám-lám, a szilárd formát nyert történet jelenléte a filmben egyben a folytatás lehetőségét is nehezíti. A nézőt ugyanis a legvégén maga Rudolf Péter tájékoztatja: „Nyugi. Ennyi volt.” Ezek szerint nem lesz Üvegtigris 4.
És akkor belegondolunk. De hiszen az Üvegtigris-jelenség 2010-re pont ugyanazt a fordulatot hozta, mint amelyet a harmadik rész cselekménye a szereplőkre vonatkoztatva ábrázol! Gyorsan kultvígjáték lett, majd jött a folytatás, ami kivételesen jóra sikerült. Magasra került a mérce. Megnőttek az elvárások, megnőtt a költségvetés — a kultusz kötelez. Még egy rész kellett, de nem a bőr harmadik lehúzása. Az Üvegtigris 3 tényleg sokkal gazdagabb, filmszerűbb lett. Más helyszínek, újabb karakterek, gazdagabb technika és képi világ, igényesebb kiállítás. A film is kiszakadt az eddigi környezetéből, akárcsak a történet főszereplője. De hozzá hasonlóan nem tagadta meg magát, érződik benne a korábbi két rész utánozhatatlan stílusa, amely a szerencsétlenséget fergeteges humorrá varázsolta. Az alkotók is megfürödtek rövid időre a fényben éppúgy, mint Lali. De ők sem szálltak el, hanem azok maradtak, akik korábban voltak: zseniálisak és önironikusak. Szimbolikusan a filmjük sorsáról készítették a filmet. Dupla csavar. Az önreflexió önreflexiója, az önirónia öniróniája.
Az alkotást már önmagában emiatt nagyon erősnek tarthatjuk, de szerencsére ezen felül kellően vicces és magával ragadó is. Hogy az alaphelyzet és a fordulatok eredetiek, vagy sematikusak, netalán közhelyesek? Hogy a megváltozott körítés miatt a film vesztett az egyediségéből? Hogy az új szereplők beilleszkedtek-e a jól bevált csapatba? Hogy a megszokott karakterek szállóigék seregét legyártó ökörködésén tudunk-e még jóízűen röhögni? Erről sok kritikát olvasunk majd, és a moziban kinek-kinek magának is el kell döntenie. E sorok írójának például nincs valódi kifogása egyik ponton sem. De biztosan lesznek olyanok, akiknek lesz.
Mindenesetre van egy nagyon jó vígjáték-trilógiánk, köszönjük. És még magunkra is ismerhetünk a görbe tükrében: az Üvegtigrisek rólunk szólnak. A harmadik rész talán minden eddiginél jobban ráébreszt minket erre. Mert nemcsak a film alkotói, hanem mi magyarok általában is pont ilyenek vagyunk. Álmodunk szépet, aztán gyorsan felébredünk és körülnézünk a mi kis kopott világunkban. És amit látunk, annak mégiscsak jobban örülünk. Mi ezt furcsa módon szeretjük. Amolyan keserédesen, magyarosan.
„Ilyen vagyok, Sanyika? (Pff, hú főnök…) Nabazmeg. Te meg ilyen vagy: bí-bí-bibí.”
