A Ludwig Múzeum nem arról híres, hogy kispályázna. Most sem a szomszédba ment anyagért, hanem egészen Tajvanig, hogy egy kopmlett sziget hangulatát mutassa be.

A ma nyíló, Taiwan Calling címet viselő kiállítás két helyszínen valósult meg – az egyik a Ludwig, míg a másik a Műcsarnok. A két helyszín közösen, 25 művész több mint 200 alkotásán keresztül mutatja be Tajvan szokatlan és színes képzőművészetét. Ilyen együttműködésre korábban nem volt példa a kortárs művészeti életben.

Bár arra sem nagyon, hogy magyar helyszínen mai, modern tajvani alkotók munkái között sétálgathatunk. A távol-keleti sziget meglehetősen messze van Budapesttől, mind térben, mind időben, mind akárhogyan, aztán kiderül, hogy annyira mégsem.



A kiállítás célja tehát nem egyéb, mint közelebb hozni a magyarokhoz – nyilván az arra fogékony magyarokhoz – egy teljesen más kultúrát. Hogy ez mennyire ültethető át gyakorlatba, majd kiderül, nekem viszont kifejezetten tetszett a Kopeczky Róna kurátori munkáját dicsérő tárlat.

Minden ismerős is egy kicsit, ugyanakkor meglepően távolinak is tűnik, de ötletekben és érdekes megoldásokban nincs hiány a Ludwig első emeletén. A kiállítás az egész emeletet elfoglalja, a múzeum dolgozói viszont ismét jó munkát végeztek a rendezésnél – minden tér és terem kellően tágas, anélkül, hogy unalmasnak vagy üresnek hatna.

A különböző művészek alkotásai külön termekben kaptak helyet, amiket fekete függönyök választanak el egymástól, azaz úgy kötötték össze őket, hogy egyúttal el is választották.

A művészek által feldolgozott témák között nagy hangsúlyt kapnak a Tajvant érintő szociális, társadalmi problémák, a modern városi és a hagyományos vidéki élet között húzódó feszültségek és szakadékok, a művek pedig sikeresen szippantják be a nézőt egy általa teljesen ismeretlen világba, ahol a gyökeresen más problémákkal szembenéző emberek nem is tűnnek annyira idegennek.

A kiállítás egyik színfoltja a Tzeng Yong-Ning által készített hatalmas, virágokat idéző képek, amelyeket a művész golyóstollal és tintával készített. A messziről könnyednek tűnő munkákon viszont közelről nem nehéz felfedezni, hogy mennyi kemény munkát ölhetett bele az alkotó.



A másik nagy kedvencem Wu Chi-Tsung Crystal City-je volt, ami néhány átlátszó műanyag doboz és egy mozgó fényforrás segítségével teremt olyan hangulatot, mintha egy számítógépes animáció kellős közepén állnánk.

Szintén érdemes elgondolkodni Yu Cheng-Ta Ventriloquists című videósorozatának két darabján, amelyek az ázsiai és az európai nyelvek közötti különbségekre világítanak rá, illetve az ebből fakadó kommunikációs buktákra, a „majdnem úgy hangzik, de mégsem" esetekre. Érdekes élmény a videók üzenetét átültetni a saját életünkbe, például miért olyan nehéz a kínai piacon megértetnünk magunkat.

A tárlatot jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kicsit kilépni Európából, vagy szívesen megnézné, mit csinál egy tajvani hóember a tengerparton.

A kiállítás március 6-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.