1943. október 4-én rukkoltam be Marosvásárhelyre, a 2-es hegyi tüzérosztályhoz. Az ezredparancsnok Vitéz Dálnoki Veress Lajos volt. Tizennyolc éves legényke lévén, nagyon nehéz volt számomra a kiképzés. Nem szerettem lovagolni, így mindenáron szabadulni akartam a nyeregtől.

1943. október 4-én rukkoltam be Marosvásárhelyre, a 2-es hegyi tüzérosztályhoz. Az ezredparancsnok Vitéz Dálnoki Veress Lajos volt. Tizennyolc éves legényke lévén, nagyon nehéz volt számomra a kiképzés. Nem szerettem lovagolni, így mindenáron szabadulni akartam a nyeregtől. Egy alkalommal Meggyesfalva felé ügetve, a régi repülőtér körül sáncok fölött kellett átugratnunk. Az ütegparancsnokom, gr. Kun Zsigmond hadnagy, könnyedén jutott túl az akadályokon, de nekem nem sikerült. Már az első akadály előtt a földre kerültem. Visszaültem a nyeregbe, de a ló nem engedelmeskedett. A hadnagy, látva sikertelen próbálkozásaimat, megengedte, hogy leszálljak és átvezessem az ideges állatot. Később azonban felsorakoztatott, és megkérdezte tőlünk, hogy ki nem szeret lovagolni. Sokunknak nem tetszett a lovaglás, de először csak én mertem előlépni. Aztán, rövid idő múlva előléptek még hárman. A hadnagy utasított, hogy adjuk le a lovakat.
A műszeresekhez osztottak be, kidolgozónak. A figyelőelemeket kellett átdolgozni lőelemekké, hihetetlen pontossággal. Sokat kellett tanulni, talán egy mérnöknek se többet, mégis szívesen végeztem a munkámat. A kiképzés után, 1944 márciusában, hallottuk, hogy be akartak jönni Erdélybe a németek, de Horthy nem értett ezzel egyet. Ütegünket azonban az Ojtuzi-szoroshoz vezényeltek. Pontosabban csak a csapat egy részét, néhányunkat a pótkeretbe soroltak be és Marosvásárhelyen maradtunk. A Kossuth utcai malmot őriztük néhány napig. Aztán mégis bevonultak a németek, akik leváltottak minket.

Szászfenesre vezényeltek, ahol három hónapot lötyögtünk, jobbra-balra. Semmi konkrét feladatunk nem volt. Aztán Ditróba szólított a parancs, ahol két hónapot állomásoztunk. Itt volt az első komolyabb hadgyakorlatunk, éles golyóval. Ditróból a Tölgyesi-szoroshoz vonultunk, ahol újraegyesült az ütegünk. Jó volt újralátni a bajtársakat. A szanatórium mögött foglaltunk tüzelőállást, egy hegyen, ahonnan jó volt a belátás. Az ágyúkat öszvérekkel vontattuk fel. Tudtuk, hogy a front közeledik, s tovább kell mennünk. Addig tartottuk állásainkat, amíg Románia kapitulált.
Augusztus végén jött a parancs, hogy a Tölgyesi-szoroson keresztül, át kell menni Romániába. Megható pillanat volt, amikor a határnál letérdeltünk, s együtt imádkoztunk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában…” A tisztek apaként szóltak hozzánk, és figyelmeztettek, hogy ezentúl állandóan résen kell lennünk, mert élet-halál harc kezdődik.
Piatra Neamt felé vonultunk, erőltetett menetben. Csak este kaptunk engedélyt megállásra és pihenésre. Nagyon kimerültek voltunk, de nem tudtunk nyugodtan pihenni. Közel volt a front. Az állandó puskaropogás, ágyúdörgés zavarta álmunkat. Másnap hajnalba egy kukoricatáblában foglaltunk lőállást. A távbeszélőket előre küldte a parancsnok, de aknamezőre léptek és súlyosan megsebesültek. Rádiót nem tudtunk használni, mert bemértek volna az oroszok. Egész nap lőttünk, megállás nélkül. Aztán távbeszélőn jött az utasítás a parancsnokságtól, hogy vonuljunk vissza Tölgyesre.

Az első próbálkozásunk, hogy tüzelőállást foglaljunk, sikertelen volt. Az oroszok bemértek, más helyet kellett keresnünk. A második alkalommal már olyan jól sikerült elrejtőzni, hogy két hétig nem kellett elmozdulnunk. Az oroszok nem sajnálták a lőszert, megállás nélkül tüzeltek. Ennek következményeként kigyúlt a közelünkben levő fenyves erdő. Különösen éjszaka volt irtózatos a hatalmas erdőtűz.
Tölgyesnél kemény harcok folytak, számottevő veszteségünk volt. Mindenki látta, érezte, hogy veszélyben az élete. Az oroszok folyton abban sántikáltak, hogy bekerítsék csapatunkat. Egymást érték a légitámadások, de az orosz Stukák nem voltak igazán veszélyesek. Úgy tűnt, hogy csak a lőszert pazarolják.

A visszavonulást a Szalárd völgyén át, folytattuk. Palotailván is nagy harcok folytak, a románok vezették, hozták ránk az orosz csapatokat. Éjszakára sem hagytuk abba a lövöldözést, zavarótüzet parancsoltak feletteseink. Ratosnyán két hetet tartózkodtunk. Ekkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük. De erről nem volt szabad beszélni. Itt történt meg az első szökési kísérlet. Egyik bajtársunk, az éjszaka leple alatt próbált meglépni, de csak néhány kilométerre sikerült eltávolodnia tőlünk. Alsórépán elfogták, és visszahozták. Két napig őrizték, aztán hadbíróság elé állították, és halálra ítélték. Néhányan parancsot kaptunk, hogy vegyünk részt a tárgyaláson és a kivégzésen. Szörnyű, megrázó látvány volt a kivégzést végignézni. De háború volt és szigorúság kellett legyen.

Disznajó felé folytattuk a visszavonulást. A falu közelében egy hegyoldalon kellett átvonulni, ami nagyon veszélyes feladatnak mutatkozott. Végül sikerült, de az oroszok megállás nélkül lőttek ránk.
Szatmárnémetin át értük el a magyar határt. Ekkor, látva a reménytelen helyzetünket, már egyre többet suttogtunk a szökésről. Egy éjszaka, két falumbelim, Peres Ferenc (finánc) és Nagy Ferenc (pálinkás), költött fel, hogy együtt szökjünk meg. Tudtuk, hogyha nem így teszünk, vagy meghalunk, vagy orosz fogságba esünk. Egyszerre harmincan léptünk meg. Kifosztottuk az élelmező kocsit, s elindultunk hazafelé.
Egy ideig zavartalanul vonulhattunk előre. Aztán egy folyóhoz értünk. Talán a Berettyó lehetett, máig sem tudom biztosan. Megpróbáltuk az átkelést, de túlságosan mély volt a víz ahhoz, hogy október végén nyakig merüljünk benne. Hidat kerestünk, de azt hittük, hogy őrizet alatt állnak. Szerencsénk volt, őröket nem találtunk. A túlsó partra érve bementünk egy házhoz. Ma is emlékszem, hogy egy cséplőgép állt az udvaron. Nem szóltunk a háziaknak, felmentünk az istálló padlására. Az éjszaka nyugodtan telt, de reggel arra ébredtünk, hogy valaki jön fel a létrán. A házigazda volt, aki egy kosár almát hozott fel. Csodálkoztunk, hogy nem szól semmit, de mi is hallgattunk. A harmadik nap azonban felszólított, hogy távozzunk, mert ha ránk találnak őt agyonlövik, hogy katonaszökevényeket bujtogat.

Hárman voltunk a padláson, a két Feri meg én, háromfelé mentünk. Egy öregemberhez kérezkedtem be, Civil ruhát kértem, de erre kiabálni kezdett: „ A fiam harcol a hazáért a fronton, s magát a szökésben segítsem? Azt már nem!” Ijedten szaladtam ki az udvaráról. Aztán egy fiatalasszonytól kértem segítséget. Étel, ital került az asztalra, majd onnan a hasamba. A nő civil ruhát is szerzett. Az istállóban öltöztem át, a fegyvereimet elrejtettem a jászol alá. Sötétedett, amikor elbúcsúztam a jólelkű asszonykától. Éjszakára nem maradtam nála, nehogy veszélybe sodorjam őt is. Egy kóré csomóban húzódtam meg. Ott találtak rám Feriék. A sors ismét összehozott bennünket. Még nem volt egészen kivirradva, amikor újra útnak indultunk. Egy erdőhöz érve eltévedtünk, s visszaértünk a régi cséplőgépes házhoz. A házigazdát megkértük, hogy kísérjen el egy darabig. Így is történt. Estére egy tanyához értünk, ahol szalmaszakaszok tetején aludtunk el.

Szatmárra érve, orosz felderítőkkel találkoztunk. Igazoltattak. Azt hazudtuk, hogy munkára vittek el a németek, s most hazafelé tartunk. Megmotoztak, de szerencsére fegyver nem volt nálunk. Elvették azonban a lámpánkat, s cigarettáinkat. De ez nem számított, örvendtünk, hogy elengedtek. A szatmári állomás lángokban állt. Felborult szerelvények a síneken, orosz katonák egy teherautó mellett. Megszeppentünk, de itt is szerencsénk volt. Egy orosz teherautóból kiszállt egy katona, aki románul kért meg, hogy segítsünk a kocsira emelni egy többmázsás motort. Megígérte, hogy elvisznek majd egy darabig. Feltettük a motort, s felültünk az autóra. Ennivalót is kaptunk a katonáktól, kenyeret és dzsemet. Farkasétvággyal fogyasztottuk. Tudtuk, hogy bizonytalan a vacsoránk…

Az orosz teherkocsi Nagybányáig vitt. A román nyelvet ismerő katona figyelmeztetett, hogy menjünk el a városházára, ahol igazolást kell szereznünk, mert csak így juthatunk haza. A városházán elismételtük a korábbi mesét. Elhitték, iratokat szereztünk.

Szászlekencén egy román katona elvette a bakancsomat. Mezítláb maradtam, a novemberi hidegben, de ez sem számított. Csak érjünk haza szerencsésen – gondoltam. Tekében rövid pihenőt tartottunk, majd Beresztelkén át, Szentivány felé jöttünk haza. 1944 november utolsó napjait családommal tölthettem.

De csak egy hétig voltam itthon. Írásos parancs érkezett, hogy 3 napi élelemmel felszerelve jelentkezzünk a csendőrőrsön. Felvették az adatainkat, majd közölték, hogy három napi munkára visznek. Negyvenhárom sárpataki férfit gyűjtöttek össze, s őrsről őrsre kísérve, gyalog vittek Nyárádtőre. Itt bezártak egy pincébe. Néhány szász fiatalember és három szász asszony is volt velünk. Egyiknek a férjét kivégezték, mert letépte a vörös csillagos lobogót valahonnan. Az asszonyok jelenetet rendeztek, s bekísérték őket. Éjszaka az őrök kivitték a két fiatalabb asszonyt, hogy meggyalázzák őket, de nem sikerült. Elmenekültek az asszonyok, s később, más csendőrök hozták vissza őket. Másnap Szebenbe vitték az asszonyokat. A nyárádtői pincében a cigányokat egész éjjel verbunkoltatták a román csendőrök. Estek össze szerencsétlenek a fáradtságtól, de nem volt megállás.

Nyárádtőről Szentpálra kísértek. A szászoknak nem volt élelmük, s disznótököt ettek. Kutyfalvára érve, a bíró kiásatta velünk a répáját, s csak azután engedett továbbmenni. Élelmes ember volt, de gonosz is, mert csak főtt krumplit adott ennünk, s azt is keveset.

Gyulafehérvárig gyalog tettük meg az utat, itt bevagoníroztak, s Földvárra vittek. Itt barakkok fogadtak, szúrós dróttal körülvéve. Foglyok voltunk. Az elején fegyveres őrök kísértek munkára. Autóroncsokat szedettek össze velünk. Egy cigányhajcsár ütötte-verte a foglyokat. Aztán nem kellett többé dolgozni. De pihenni nem tudtunk, a tetvek miatt. Legfőbb elfoglaltságunk a tetűvadászat volt.

Besenyei Ferenc és Ercsei György megszöktek. Szerencséjük volt, kihasználták az alkalmas pillanatot. Az őrök bementek kávézni, ők leléptek. Földváron nem fértünk a lágerben, s Arinba kísértek át, ahol kicsivel jobb körülmények fogadtak. Két-három ezer ember volt a szúrós dróton belül. Innen is szöktek meg. Sárpatakiak is.

Három hét után Foksányba vittek, ahol bevagoníroztak. Nem tudtuk, hogy hová visznek. Egy szász katona is volt az őrök között. Éjszaka három vagon német katonát segített megszökni. Néhányat lelőttek az őrök, de a többiek egérutat nyertek. Mi nem mertünk szökni, mert fegyveres őrök voltak minden vagonba. Amikor a vonat elindult a sárpataki Nagy Jenő (Fici) és Kristóf Sándor kiugrottak a vonatból. Szerencsésen hazakerültek.

Foksányban 25-30 ezer ember lehetett a gyűjtőlágerben. Az állomásnál lőszert raktunk a szerelvényre, de nagyon nehezen ment a munka, mert legyengültünk a gyenge koszttól. Karácsony után indult a szerelvény, mint később megtudtuk, Oroszország felé. Huszonegy napot utaztunk. Szibériába vittek. Bokszidnál volt a végállomás. Addig sokat éheztünk, s főleg a vizet nélkülöztük. Sokat szenvedtünk a hideg miatt is. Elég vékony volt az öltözetünk, nem megfelelő a szibériai télnek. Összebújtunk, egymást melegítettük a vagonba.

Bokszidnál egy hatalmas láger várt reánk. Leszállva a szerelvényről, nem győztük magunkba gyúrni a havat. Először fürdeni vittek. A forró fürdő után nagyon megfáztam, s talán a hideg hó is megártott. Három napot feküdtem magas lázzal. Nem tudtam enni egy ideig, aztán meggyógyultam. Társaimat is megviselte az utazás, a nélkülözés. Az orosz tisztek, látva, hogy nézünk ki, 21 napig nem dolgoztattak, hogy felerősödjünk. Közben vallattak, hogy hol szolgáltunk a háború alatt, hány oroszt öltünk meg. Levetkőztettek, keresték az SS-eket. Három hét után orvosi vizsgálatra vittek, ahol a szesztra megcsipkedte a fenekünket, majd egészségi állapotunk szerint kategorizáltak, osztályoztak.

A pikolovai lágerbe kerültünk. A barakkban száraz deszkán aludtunk, szalmazsák és párna nélkül. Egészen a háború végéig. A koszt nagyon gyenge volt. Répalevest adtak a leggyakrabban, a korpakása ünnepi ételnek számított. Húst, zsírt egyáltalán nem kaptunk, leszámítva a sózott halat, amit a háború befejeződése után kezdtek osztogatni. Februárban, általában 35-40C-os hidegben dolgoztunk. De előfordult, hogy 50C alá süllyedt a hőmérséklet. Az első hetekben, a munkaprogram lejárta után, kerítést csináltunk a láger köré. Négy sor szúrós dróttal vettük körül. Az erdőről 3-4 km-t hoztuk a fát tartóoszlopnak. A munkaprogram virradattól sötétig tartott. A normát lehetetlen volt teljesíteni. Egy méter magas volt a hó. Fejszével, fűrésszel döntöttük a fákat. Balesetek is előfordultak, mert a fenyő nagyon hasadt. Nagy hidegben, 50C alatt, a nővérek kenőcsöt hoztak ki az erdőre és bekenték az arcunkat. Sok fogolynak fagyott meg a keze, lába. Pedig vastagon fel voltunk öltözve, alig tudtunk mozogni. Valenki csizmánk volt, térdig érő subánk, vatelines nadrág és kiskabát. Néha vagonokat raktunk meg méterfával.

Munkacsoportunk parancsnoka egy Rudi nevű német fogoly volt. Valószínű kedvelt engem, mert az erdőről visszatérve be-beküldött a konyhára segédkezni. Szívesen mentem, mert itt duplaporciót kaptam és többé nem éheztem. Az étel mindennél fontosabb volt. Karikagyűrűket cseréltek néhány has ételre. Azt hiszem, hogy a kenyéradagjukat egy szép nőért sem adták volna a foglyok. Különben ritkán gondoltunk a nőkre. Fizikailag annyira fáradtak voltunk, hogy nem hiányzott a nő.

A háború véget értével kissé javult a koszt. Gyakran adtak köles- és árpakását, 60 dekára emelték a napi kenyéradagot. Matracot osztottak, fejpárnát is kaptunk. Elviselhetőbbek lettek a lágerkörülmények…

A pikolovai lágerben kb. 2 ezren lehettünk. Magyarok és németek voltak a legtöbben. Az őröket havonta cserélték, hogy ne tudjanak szövetkezni a foglyokkal. De szökésről szó sem lehetett. Egyetlen szökési kísérlet fordult elő, de elkapták a foglyot, és nagyon megverték. A lágerben nagy volt a propaganda. Az orosz tisztek össze-vissza hazudoztak, hogy jobban dolgozzunk. Azt ígérték, hogy az élmunkások hamarabb hazamehetnek. Persze, nem így történt.

Egy alkalommal megpróbáltam szimulálni, hogy ne vigyenek ki munkára. Beteget jelentettem, s az orvoshoz küldtek. De sokat kellett várni, mert sok volt a beteg. Megijedtem, hogy lemaradok az ebédről, s visszamentem dolgozni.

A lakossággal nem nagyon érintkezhettünk. Néha szappant cseréltünk egy kis élelemre, rézgyűrűket készítettünk és adtunk cserébe, néhány szivarért. A civileknek szigorún tilos volt a rabokkal beszélni.
A három évi szibériai fogság alatt egyetlen levelet küldhettem haza, hogy életjelt adjak magamról. Ez 1946 nyarán történt, választ is kaptam rá édesapámtól.
A tisztálkodással nem voltak különösebb gondjaink. Fürdeni egy héten egyszer lehetett, s ilyenkor tiszta fehérneműt kaptunk. Az illemhelyek viszont állandó veszélyt jelentettek a gyengélkedők foglyok számára. Egy deszkára kellett ráülni, s akinek nem volt ereje megkapaszkodni, beesett a gödörbe, ahonnan kevés rabot sikerült kimenteni.

Egy reggel az orosz százados azzal a hírrel ébresztett, hogy hazamegyünk. Nem hittünk neki, mert ezt már többször hallottuk és semmi sem lett belőle. Az udvaron gyülekeztünk, ahol névsort olvastak. Türelmetlenül vártam az Sz betűt. Aki a nevét hallotta, hazajöhetett, de nem mindenkit olvastak. Emlékszem, volt olyan rabtársunk is, aki nem bírta idegekkel a hadifogság borzalmait és megkerdült. Amikor a neveket olvasták, nem akart beállni a sorba, hogy hazajöjjön. Elindult a szerelvény, aztán néhány kilométer megtétele után megállították, és utánunk hozták az illetőt.

Nyolc napig utaztunk Máramarosszigetre. Itt három hónapot tartottak, mert a román állam nem akart fogadni. Egy zászlós kezdeményezésére éhségsztrájkba kezdtünk. Vonatra ültettek, s Foksányba vittek, Marosvásárhelyen, Sáromberkén át. Ezt követően Buzãuba szállítottak. Innen jöttünk haza 1947 októberében. De nemsokára ismét katonai szolgálatra kellett jelentkeznem. Szebenben voltam román katona, aztán Szentpálon teljesítettem három hónap munkaszolgálatot. Nehéz évek voltak, hosszú ideig voltam távol szülőfalumtól…