A Csoda és Kósza körül a Föld című mesekönyv egyik meséjéből olvashattok egy részletet - ebben Kósza repülni vágyik, elszabadul egy léghajóval, először a sivatagba, aztán az Északi-sarkra, végül Párizsba repül. Kalandjait az eszkimókkal itt olvashatjátok...

Kósza észak felé sodródott. Egyre hidegebb lett a kosárban. Összekuporodott, és elkezdett nőni a szőre. Hó és jég borított mindent, ahol leereszkedett a léghajója. Mikor kimászott a kosárból, kicsit megnyalta a havat, ami sokkal jobb volt a homoknál, és emlékezett is rá, hiszen csikó korában, egyszer havazott Magyarországon is. Aztán fölkapta a fejét. Ugatásféle hangot hallott minden irányból. Mintha egy kutyafalka akarná bekeríteni. Hamarosan meg is látta a feléje közeledő állatokat, akik nem futottak, mint más kutyák, nem is lett volna min futniuk, mert nem volt lábuk, csak két kis uszonyuk az első lábuk helyén. Kósza kétszeresen is remegett: már nem csak a hidegtől, hanem a közeledő, ugató, lábatlan kutyafalkától is. Hallott már a jégen csúszó fakutyáról, de ezek egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik fából vannak, és különösen fenyegető volt az orruk fölé nőtt bajusz. Ám a lábatlanok egyszer csak irányt változtattak, és nem sokkal messzebb sorra belecsobbantak a jeges tengerbe, majd elmerültek. Két szőrös, két lábon járó, apró alak látszott a hómező végén: puskát tartottak a kezükben. Mikor valamennyire Kósza közelébe értek, felemelték a fegyvereiket, és megcélozták a lovat. Kósza a jeges csöndben jól hallotta a beszélgetésüket.


– Mi ez?
– Nem mindegy? Megesszük.
– Nem fóka. Az asszony azt mondta, fókát hozzak.
– Azt nem mondhatta, hogy lángost vegyél.
– De ennek négy hosszú lába van – engedte le a fegyverét az egyik eszkimó.
A másik kitartóan Kószára célzott.
– Látom. De ha van borjúfóka, elefántfóka, medvefóka, oroszlánfóka, akkor miért ne lehetne lófóka?
– Lófókáról még nem hallottam. Lehet, hogy ez egy nagyon lefogyott elefántfóka. Nem érdemes lelőni.
– Menjünk közelebb! – mondta a másik, és ő is leengedte a puskáját.
Egy órával később Kósza körbe-körbejárt az eszkimók kalapszerű hókupolája, vagyis lakásuk, az iglu körül, és a szőrös, ferde szemű gyerekek egymás után kapaszkodtak fel a hátára.
– Ugye, milyen jó játékot hoztunk? – szólt a feleségéhez az egyik férfi, és letört egy jégcsapot az orráról, aztán elkezdett egy darab fókabőrt rágcsálni, hogy megpuhítsa.
– Jót, jót – mondta az eszkimó asszony, és a füléhez nyúlt, mintha a fülbevalóját venné ki, de ő is csak egy jégdarabot tartott a kezében. – Megint a nyárról eltett bogyókat esszük…
– Meg a lovat, ha a gyerekek megunták – mondta a másik férfi, és egy kis láng fölé tartotta a kezét, hogy kiolvadjon a belefagyott puska.
A gyerekeket hamarosan bekergette az éhség az igluba. Anyukájuk szépen letördelte róluk a jégcsapokat, és leültette őket ebédelni. Mikor a férfi kezéből kiolvadt a puska, és ránézett a nyári bogyókra, szőrös csuklyáját megint fölhúzta a fejére.
– Na, jó – mondta. – Hozom a lovat.
Fogta a fegyverét, és kiment az igluból.
– Én is hozom – mondta a másik férfi, és ő is kiment, aztán Kósza elé állt, hogy testével védje meg a golyótól, majd megfogta jeges sörényét, és bevezette az igluba.
– Asszony, adj enni ennek a lónak is, látod, hogy remeg.
Kószának valóban jól esett végre az átmelegedett hókunyhóban lenni, és a bogyó sem volt olyan rossz, mint a homok. Csak azon csodálkozott, hogy mire megette, odakinn sötét lett, pedig még csak dél volt. A fegyveres eszkimó férfi nem evett, csak állt, és ferdén nézett Kószára. Mikor a gyerekek elszundítottak, azt mondta:
– Most már kiviszem a lovat, mégsem istálló ez.
– És miért viszed a puskát? – kérdezte testvérét az eszkimó asszony. – Rágathatnánk vele fókabőrt! Megmaradna még az a két fogad! És különben is: szeretem.
– Jobb az óvatosság – felelte a férfi, és a puskatussal fenékbe taszította Kószát.
Az eszkimó asszony ekkor fázni kezdett. Arra gondolt, élhetne Velencében is, vagy Santorini szigetén. Esetleg Kínában. De nem volt erre kínálkozó lehetőség.
Ezért aztán kínjában kirántotta a fegyvert testvére kezéből, és azonnal megfőzte.
Kószának már kész volt a terve a menekülésre, mikor kiléptek a sötét, sarkköri délutánba.
– Menjünk föl arra a dombra! – mondta az eszkimónak.
– Jó – mondta kelletlenül az eszkimó, és elindultak.
A dombtetőn Kósza akkora hátsó patalenyomatot helyezett el rajta, hogy a férfi nyomban legurult a dombról, s mire leért, egy iglu méretű hógolyó lett belőle. Na, még egy ház, gondolta Kósza, aztán ügetni kezdett a léghajó felé, mikor valami sötétet látott meg a hóban. Óvatosan közelítette meg, mert már messziről félelmetesen erős volt a szuszogása.
– Ki vagy te? – bátorkodott megkérdezni.
– Nem látod, hogy alszom? – szuszogta a valami, és felnézett. Kósza kicsit hátrébb húzódott, mikor meglátta két hatalmas agyarát. – Rozmár vagyok – szuszogott megint, és visszahajtotta fejét a hóba.
– Segítened kell! – kérlelte Kósza. – A szuszogásoddal föl tudnám melegíteni a hőlégballonomat.
– A szuszogásommal? – emelte fel a fejét ismét a rozmár. – A szuszogásom jó valamire? Eddig mindig csak csúfoltak miatta.
– A legjobb! – bíztatta Kósza. – Gyere utánam! Csak ki ne szúrd a ballont az agyaraddal!
Mikor odaértek a léghajóhoz, Kósza megmutatta a rozmárnak, hová feküdjön, aki azonnal el is aludt, és szuszogott. Csak akkor ébredt föl, mikor Kósza elemelkedett a kosárban a jégtől.
– Szia, rozmár! – kiáltott le Kósza. – Köszönöm! Máskor is fuvarozz már! – És felnyerített boldogságában.
A rozmár is megszólalt, igaz egészen halkan.
– Vigyázó szemedet Párizsra vesd! – mondta, és elaludt.



Forrás: Pozsonyi Pagony