Most már biztos: a Holdnak nem árnyékos az oldala, hanem fémes.
A Pink Floyd gitárosa, David Gilmour a pszicho-aktív ambient-dub gurujával, Alex Patersonnal, vagyis a The Orbbal készítettel el a Metallic Spheres című lemezét. Vagyis fordítva: Gilmour vendégeskedik a The Orb hideg és fémes lakosztályában.

Mintha összekapcsolódott volna egy szovjet és angol űrállomás... Nem, azért nem két ellentétes világnézetet csavarozott itt össze az űrprotokoll, hiszen a lebegős zajfelhőn Gilmour is előszeretettel tanyázott, igaz, ott az igazi kapitány Syd Barett volt, de őt idő előtt ragadta el egy kozmikus vihar. 

Felmerülhet a kérdés, hogy mely Pink Floyd-lemezeket idézi meg leginkább a Metallic Spheres. Nos, részint a Wish You Were Here hangulata köszön vissza, de legtöbbször mégis a Momentary Laps For Reason jut majd eszünkbe. A lemez nem könnyű menet, két tételből (Metallic Side és Spheres Side) áll, melyek tovább fejezetekre tagolódnak, szóval ez afféle gesztus lehet az egykori bakelithordozó előtt. 

Világos: nem csak a Floydot citálták ide, van itt minden, ami a 70-es évek ún. szintetizátor mágusainak (Jean Michael Jarre, Vangelis) a világát hívja elő.
Az erősebben fókuszált víziók esetében joggal juthat eszünkbe, hogy ha nem egy instrumentális ambiant-víziót hallanánk, hanem énekes részeket is komponáltak volna az egyes tételekbe, afféle kult-lemez született volna. Persze, így sem rossz a végeredmény!

A lemez teljes figyelmet igényel, az űrkáoszból minden alkalommal összeáll egy mintázat, mely kifuthat egy izgalmas dub-vízióra, valami 70-es éveket idéző mintázatra, nagyzenekari építményre vagy valami elekrós látomásra. A közös nevező mindig a 64 éves David Gilmour, akit nem lehet zavarba hozni némi zajos tekeréssel. Richard Wright, az egykori Pink Floyd egykori billentyűse megmutatta Gilmournak annak idején, hogy milyen az, amikor rendeltetésszerű zajt kell előállítani a szintetizátorból. 

Maximum Orb azzal tudta zavarba hozni a Pink Floyd gitárnyűvőjét, hogy a hangminták olyanok, amilyeneket Wright is kicsalt hangszeréből. Az egészben az a legjobb, hogy az öreg, pulóveres Pink Floyd-rajongó faterok fel tudják mutatni, hogy nem ragadtak le 1977-nél, bármit befogadnak, csak emlékeztesse őket a nagybetűs progr-rockra.