Eltűnt a siófoki utcákról, imádott Balaton-partjáról. Az emlékeit, a hangulatát festi a negyedik emeleten. Komoran, amolyan csiszárosan.
Magányos öreg festő a siófoki mólón föltorlódott jégtáblákkal, magára hagyva. Ide-oda nézeget, valamilyen madár repül felé, talán fekete varjú. Egy csónak összetörve, a hullám a parthoz csaphatta. És persze komor fellegek Csiszár Elek most készülő képén, a festőállványon.– Ilyen most a lelkiállapotom – mondja a 79 éves siófoki művész, 12 éve a város díszpolgára. – Igen, még mindig festek. A negyedik emeleti lakásomat már ritkán hagyom el – mit keressek odakint, hőségriadó, H1N1, most meg már hideg van –, de még festek. A festő mindig fest, ha másként nem, fejben. Amikor Renoirnak már a keze is megbénult és nem mozogtak az ujjai, odakötöztette az ecsetet a karjához.
Az emlékeit, a hangulatát festi a negyedik emeleten.
Tengerpart, Police-feliratos szalag. Dús, vörös hajú női hulla, rendőrök. Régi vágású detektívek, az egyik talán Hercule Poirot.
– Lehet, hogy az elmúlt ifjúság fekszik itt, az ellopott, kizsigerelt, nyavalyás, vacak életünk. Komor ez is. Én mindig komor voltam, akkor is, amikor ezt erősen a szememre hányták, csak akkor nem azt mondták, hogy komor, hanem hogy a Csiszár egy pesszimista. Akkor ez bűn volt, de persze nem nagyon érdekelt, még ha voltak is konfliktusaim belőle.
Kolontári férfi kétségbeesett arca, mellette jókora vörös folt.
– Mit tehetnék én őértük, ordítsak? Lefestem inkább.
Villámlik, esik, valaki a vízben kétségbeesetten kapaszkodik a stégbe.
– A Balaton állandó témám, egész életemet mellette éltem le, időnként hagytam csak el, amikor például Kaposváron kaptam egy műtermet a Donnerban (akkora volt, mint a siófoki buszpályaudvar, csak magasabb), de két év után onnan is hazajöttem. Pedig a lábam alatt feküdt egész Kaposvár.
Azt mondja Csiszár, hogy az időskor legbiztosabb jele: egyre több régi emléke jön elő, fiatalkori ízek, illatok. Ezeket is belefesti a képeibe. S ha kinéz a negyedik emeleti ablakon, akkor is azonnal rátör a nosztalgia.
– Látom azt a házat, ahol Karinthy Frigyes meghalt; az egykori Vitéz-panziót, ahol a barátai, Rejtő, Kosztolányi is rendre fölkeresték. Ha a másik irányba tekintek, akkor a hajdani Délibáb szállón akad meg a szemem; ott laktam a szolgálati lakásában, dekoratőrként. Az volt az egyetlen szálloda akkor (az idő tájt a szállodasor helye még ingyenstrandként szolgált, Latabár Kálmán is odajárt fürdeni a közeli villájukból), Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula ott töltötték a mézesheteiket, ott nyaralt Szendrő József, Fényes Szabolcs, Csákányi László és sorolhatnám. Salamon Béla bácsi reggelente mindig megkérdezte: na, aranyoskám, milyen idő lesz ma? Én úgy tekintettem rá, mint akinek még barátja volt Karinthy Frigyes.
Régimódi, letűnt idők nyomait kereső, de nem találó fickó, akinek a véleményére ma már senki sem kíváncsi, tán ki is nevetik – ilyennek festi le magát szóban.
– Ötven éve, amikor idejöttem, egy földszintes Siófokba szerettem bele, a barátságos sétányaival, a villákkal, a pláza miatt elbontott gyönyörű Sörbárral, amiben a század elején színház működött, állítólag még Fedák Sári is játszott ott. Nem nagyon megyek már az emberek közé, mert ez már a nem az én világom. Bukdácsoljak a főtéren? A helyi tévében nézem és rosszul vagyok tőle: pláza, sétálóutca, lift a víztoronyra, forgó kávézóval. Nem tudom, mit néznek majd onnan, amikor a fáktól úgyse látják a Balatont? Belefestem ezt a komor világot a képeimbe. Kiállítást már nem tervezek, azt hiszem, amire vágytam, mindenhol bemutathattam a képeimet. Én vagyok a helyi tévé törzsnézője. Meg a kaposvárié. Mert kíváncsi vagyok arra is, hogy épült-e újabb szökőkút a megyeszékhelyen, vagy hogy nem jön-e szemben egy újabb Rippl-Rónai a sétálóutcán?
Forrás: sonline.hu