Sok férfi egy helyen, együtt, de valahogy mégis külön, talán jól ismerik egymást, vagy éppenséggel egyáltalán nem – és én nem tudok dönteni.
Valamiért furcsán füstös a levegő. Biztos, hogy nem a gyertyáktól – sok van belőlük, de nem elég, bár hangulatot, azt teremtenek. Valahol kutya ugat. Sötét is van, nem látok jól. Vagy jól látok, csak nem vagyok biztos benne, hogy azt látom, amit látnom kell. Hova is nézzek tulajdonképpen?
Melyiket figyeljem? Azt ott leghátul, aki egy kanapén cigizik? Vagy ezt itt elöl, aki merev háttal ül a bárszéken? Vagy azt, aki keresztbe tett lábbal üldögél, és még azt is hajlandó lennék megbocsátani neki, hogy csámpás, mint egy kölyökzsiráf? Vagy azt, aki céltalanul kóvályog jobbra-balra? Tulajdonképpen mindegyik tetszik, nem vagyok valami válogatós.
Elég csinosak mind, hanyagul elegánsra vették a figurát. Nem túl vidámak, érzem rajtuk a melankóliát, és egyből rám szólnak, ha nevetek. Kérem, nem illik. Itt ma mi szomorúak vagyunk – de korántsem depressziósak, az nem sikkes.
Kicsit tétova vagyok, érzem, nem mindig tudom, mi történik, vagy minek kéne történnie, de várok és hallgatok. A zene jó, kicsit ringat. A felolvasás kizökkent. A masszőr higgadtan dolgozik tovább, néha segítsége is akad. Jó lehet annak a nőnek, akit ennyien gyúrnak. Én néha zavartan fészkelődöm, ha nem látom értelmét annak, ami van, de hamar visszatalálok.
A melankóliába. Sírni kéne, de nem tudok. Másnak sem megy, ettől megnyugszom. Talán mégis lesz valami, és nem úgy sétálok haza, hogy nesze, ismét egy sikertelen este, amikor nem tettem magamévá semmit. Vagy senkit.
Most azért mégis, de csak egy egészen kicsit. A Himnusszal fejezünk. Felálljak, ne álljak, csak felállok, de csak a közepe felé, kicsit igen is, kicsit nem is. De épp annyira vagyok megzavarodva, hogy perceken belül teljesen határozottnak érezzem magam, és eldöntsem, jó volt.
Hogy hol voltam? Vidámságmentes Világnapon. Fekete Epe Est kettőn. Az ötletgazda a Kistehén Melnakólikusok voltak és Kollár Klemecz László. Tavaly már csináltak ilyet, idén sem hagyták ki, hogy mélabúsan kezdjék az évet, és ehhez most a Belgát, Háy Jánost, Darvasi Lászlót és egy masszőrt hívtak segítségül. Rendezni nem rendeztek semmit, minden ott született meg a Trafó színpadán.
Amiben ott volt az esély, hogy nagyon jó legyen, de mégsem sikerült teljesen. Voltak egészen frappáns pillanatai is az előadásnak, például a brékelő Kistehén énekes, vagy a formájukat szokásosan hozó, földön fetrengő Belgáék, vagy a felolvasó Darvasi, csak néha kicsit szétesett a színpadkép. Az ember nem tudta, hogy mire figyeljen, a masszőrre, a sétálgató zenészekre vagy az elhangzó írásokra, és azt sem, hogy megéri-e arra figyelni, amire. Vagy hogy épp miről maradunk le.
A számok között és alatt mindenki békésen mászkált, rágyújtott, nézelődött, pacsiztak, csevegtek, meg-meghúztak egy üveg sört. Lefeküdtek, felkeltek, táncoltak, letolták a nadrágjukat, arrébbrakták a széküket, maszatoltak. Ládára álltak, letolták a gatyájukat, énekeltek, az időhöz türelem kell és Belga vokál.
Utolsó számként mindenki, közösen, szépen-okosan-iskolásan énekelte a "Mi vagyunk az emberek..." című opuszt. Átéléssel, papírról, erre jött ráadásként a villanygitáron felcsendülő Himnusz, a mellettem ülő pedig csak ennyit kérdezett: Mi van?
Hát én sem tudtam.
Az ötletet viszont díjaztam, és szerettem volna megérteni, hogy mit keres egy színpadon a Belga és a Kistehén két íróval meg egy masszőrrel, és hogy mégis mi sülhet ki ebből. Hát annyi, hogy hallottam pár Kistehén és Belga számot némiképp új köntösben és hangulatban.
Érdekes volt. Furcsa volt. Végül is, jó volt. Kár, hogy nem jutottam el a masszőrhöz.
