Elbert Jánost megölték – legújabb dokumentumkötetében is erre a következtetésre jut Ungvári Tamás. A hivatalos verzió: a tudós a siófoki mólóról a 80 centis vízbe esett és a Balatonba fulladt 1983. március 9-én.

Ungvári Tamás egy korábbi kötet után ismét nekilendült, hogy bizonyítsa: unokaöccsét, Elbert Jánost megölték. A neves irodalomtörténész, műfordító halála után nem sokkal fia, majd felesége is öngyilkos lett – legalábbis ez a hivatalos verzió.

A nyomozás azt derítette ki Elbert János utolsó napjáról: valaki telefonon felhívta budapesti irodájában, azon nyomban vonatra szállt, annyira sietett, hogy mivel Lepsénynél vágányzár volt, onnan taxival ment tovább Siófokra. Odze György dokumentumregényben, a kereskedelmi tévék és az újságok oknyomozó riportban próbálták kideríteni a rejtélyes vízbefúlás hátterét az elmúlt két évtizedben. A Nyomtalanul című, nemrég megjelent Ungvári-kötetben az unokabáty új mozaikokból próbálja sokadszor összerakni a történteket.

Ungvári csak mostani kutakodása során jött rá, hogy unokatestvérét beszervezték. „Esztendőkig kerültem ama irattárakat, ahol Elbert halálának a nyomára lelhettem volna. A személyes ok nyilvánvaló. A szerző édes rokona volt annak, akinek boncolási jegyzőkönyvét újraolvasni képtelen, miként a holttest fellelésének fényképét, a vízfelszínen felduzzadt kabátét, a Balaton tükrén úszó százasokét, a vízből kicsúcsosodó koponyát, melyben immár kihűltek a lengyel, orosz, japán és svéd szavak, a nyelvtanok és minden olvasmányok emlékei. Ezeket a képeket már akkor megmutatták nekem, amikor a holttest azonosítására Siófokra utaztam. Húsz év múltán mégis eltökéltem, hogy újraírom az Elbert-ügyet.

A Belügyminisztérium archívumába beengedtek, de ott csupán ijedt jelentéseket találtam rendőri középvezetőktől, akik Aczél vagy Sarlós elvtársnak jelentettek az esetről – lényegében azt, hogy „idegenkezűségről” nincs bizonyíték. Örülhettek a felsőbb pártvezetők.”

A siófoki Bányász üdülőben Elbert János 1983. március 9-én 12 óra 55 perckor a karórájára nézett és kisétált az üdülőből. Mindezt azért tudja a rendőrségi nyilatkozat ilyen pontosan, mert Elbert mozdulatának ösztönzésére a portáskisasszony a faliórára vetette a tekintetét. Tíz perc múltán Elbert halott volt. A karóra úgy zúzódott össze a siófoki móló kisvízének kövein, hogy mutatói összeakadtak és megállt. „Az ismeretlen telefonálóval valószínűleg délután egy órakor lehetett randevúja – írja Ungvári.

– Elbert azonban a rendőrségi változat szerint senkivel sem találkozott a mólón. 12.55-kor elmegy a Bányászból, 13.05-kor halott, még jó, hogy odaért. A mólón azon a napon különben sem járt senki. A 13.05-kor halott Elbertet a mólón se élve, a móló kisvizében pedig halva másnap reggelig nem látta senki. A halál másnapján járt arra valaki, aki jelentette, hogy vízi hullára bukkant úgy fél tíz körül. A mólónak nagyon néptelennek kellett lennie.

Mert elképzelhető ugyan, hogy a holttestet a súlya húzza le a kövek közé, de ez a zakójára és a zsebéből kiázó holmira nem vonatkozik. A holttest körül zsebekből kimosott tárgyak úsztak, így piros hasú százasok. Ha valóban oly sokáig voltak a víz alatt, akkor lebegésük nem lehetett olyan könnyed, mint amilyennek a rendőrségi fotó ábrázolta. Az orvos szakértők is csak azt állapították meg:

1. Az áldozaton a zuhanásból eredő zúzódásokon kívül nem találtak külsérelmi nyomot; 2. Élve került a vízbe; 3. Az öngyilkosság motivációját kizárja a vízmagasság: ha vízbe ölni óhajtotta magát, néhány lépésnyire ott volt a mély.”

A rendőrség egy verziója: hirtelen csaphatott rá az arcidegzsábája. Elfoghatta a fájdalom, s kiment a mólóra, hogy hideg vízzel hűtse az arcát. Lemehetett a nyálkás kövek közé, levette 13 dioptriás szemüvegét, megcsúszhatott, ebben a pillanatban eszméletét veszítette, így eshetett a vízbe. A halál oka egyértelműen fulladás. Ungvári Tamás szerint azonban: „A mólón állva, iszonyú fájdalmában inkább visszarohanna a vízcsaphoz, mint a nyálkás kövek közé ereszkedve, félvakon keresne enyhülést. De hát nem ezt tette.

Egy Budapestre szóló menettérti jeggyel a zsebében belefulladt a Balatonba.
A taxisofőr és a portáskisasszony látta halála előtt a tanúvallomások alapján, se a vonaton utazók, se a mólón sétálók. És ha éppen akkor rendelte valaki telefonon Siófokra, amikor tudomást szereztek a lepsényi vágányzárról? Könnyszerrel rendezhették úgy a dolgot, hogy a taxijukban az ő emberük üljön Lepsénynél. Az üdülőben sem látta senki más.


Egyáltalán, járt-e Elbert a Bányászban? Volt-e taxis, aki odavitte? Vagy kloroformmal, vagy más kemikáliával (mely a vízben oldódik és nem hagy nyomot) elkábítva valahol belenyomták egy fürdőkádba, majd a holttestét dobták a Balatonba? A boncolás azt állapítja meg: élve került a vízbe. De vajon melyik vízbe, milyen vízbe? És mikor dobhatták a holttestet a móló kisvizébe?

Amikor azt olvastam a hivatalos nyilatkozatban, hogy Elbertnek 13 dioptriás szemüvege volt, félni kezdtem. Ilyen szemüveggel nem lehetett volna lefordítani a fél világirodalmat. És az órájának mutatói 1.05-kor az ütődésnél akadtak össze. Az órán naptár is volt. Felnagyított képein, melyeket Siófokon, az azonosításnál mutattak meg nekem, a naptár nem március 9-et mutatott, hanem 10-et.”

Elbertet a hatvanas években szervezték be, aztán elengedték. Állambiztonsági dossziéjának lezárása után kerek tíz évvel már neves tévékommentátorként próbálták újra beszervezni, s megnyerni valaminek, amiről sohasem fogjuk megtudni, micsoda. „Nemet mondott. Nem volt sebezhető pontja, talán csak egy, a családja – szövi nyomozóként a történet szálait az amerikai egyetemeken is tanító író. – Talán 1983. március 9-én azt mondták neki a telefonba: ha nem jön el egy meghatározott találkára, méghozzá azonnal, a fia bajba kerül. Akárhol volt a randevú, Elbert megjelent rajta – ő nem tudott olyan könnyen elfeledkezni az „ismeretlen” telefonálóról, mint a rendőrségi jelentés.

Ifjú fővel Elbert akármire kötelezte el magát, ezt egész életével megsemmisítette, érvénytelenítette, más számon kérni való a halála előtti tizenkét órában (délután egy és hajnali egy óra között) nem volt rajta mint az, hogy az alkut hősiesen felmondta. Ha nem mondta volna föl, még ma is élne. Milyen információnak a birtokába jutott, amit az életével vettek vissza tőle? Először el kellett vállalnia a közreműködést ahhoz, hogy információhoz jusson. A külsérelmi nyomok hiány arra utal, hogy nem kínozták meg.”

A tudósember likvidálása Ungvári szerint előre eldöntött mérlegelés eredménye volt. „Elbert kezében a Szervezet egyik kísérleti stádiumában fogalmazott forgatókönyve lehetett, amire tán sohasem került sor, de az ismerete életveszélyes kockázatott jelentett. Kezdődhetett az adatgyűjtő szerepével: írjon jelentést a lengyel történelem 18. századáról, a krakkói kávéházak történetéről, a varsói orosz kolóniáról. Már benne volt, már izgatta a feladat, ekkor rukkolhattak elő a farbával. Készült talán egy forgatókönyv Lech Walesa likvidálásáról?...Ártatlan volt, tehát áldozat. Egy korban, mely áldozatait hőssé nemesítette.”


„A diktatúráknak az a természete, hogy abba sokan belehalnak, a halálos ítéletekre való utasításnak azonban nincs dokumentáltsága. A kollektív akarat füstjében megfogalmazni csak az áldozatoktól kicsikart vallomásokat kellett. Rákosi Mátyás Rajkra kiszabott halálos ítéletekor sem hangozhattak el a halál, a felakasztani szavak, csak valami általánosság arról, hogy az osztályharc most élesedett ki a legjobban, a könyörtelenség erény, meg hogy a dolog Sztálin elvtársnak sincs ellenére. Arról sem maradt fenn egyetlen írásos dokumentum, hogy Hitler valaha is utasítást adott a zsidóság gázhalálára, a koncentrációs táborok felépítésére. Nem volt ilyen parancsra szükség. A nácizmus ideológiailag fertőzött közegében a hierarchia már utasítás nélkül is úgy dolgozott, mint utasításra. ”



Forrás: sonline.hu