Január 8-án nyitotta meg a kapuit az Európa Pont a Millenárisban, amely az Európai Uniós információs központja és találkozóhelye lesz.
Az est fénypontja egyértelműen Gryllus Dorka Rotfront nevű zenekara volt. A magukat emgirantski raggamuffinként definiáló együttes cigány, folk és balkáni dallamokra szakosodott. Szövegeikben keveredik a magyar, a héber, a német és az angol, tehát valódi univerzális formáció, amely bármelyik kelet-európai országban nosztalgiával túlfűtött bulizást ígér, nyugaton pedig egzotikumnak számít.
A 2003-ban Berlinben a két „emigráns" Wahorn Simon és Yuriy Gurzhy által alapított banda egy ukrán, két magyar, egy amerikai, egy ausztrál és öt német zenészből áll. Saját bevallásuk szerint zenéjük alapja a ska, reggae, dancehall, cumbia, klezmer, berlini hiphop, kelet-európai turbópolka, valamint mediterrán melódiák és rock riffek egyvelege.
Már fél órával a koncert előtt alig lehetett benyomakodni a jobb helyekre. Pedig a közönség igen megosztott volt. Az igazi egyetemista koncert junkie-k egészen elveszve érezhették magukat a többnyire a 30-40 éves korosztályból, a családtól egy estére elmenekült értelmiségi és/vagy koca alkoholisták között.
Szerencsére a koncert percek alatt feloldotta a generációs különbséget, mikor este 10-kor felharsant a trombita, a szaxofon és Yuriy Gruzhy érces hangja. A Rotfront pillanatok alatt robbantott, és a tánctér életre kelt. Balkáni taktusokon alapuló zenével amúgy sem lehet melléfogni, ám az együttes remek „vizuálja" és játékos, vicces, néhol sírós, táncolós muzsikája hamar megmozgatta a közönséget, mind fizikailag, mind lelkileg. Dorka színpadra lépése egy üveg tequila társaságában hatalmas ovációt váltott ki a közönségből, és bár többször tévesztett a szövegben, üdítő jelenség volt.
Ám, mint ahogy semmi, az idillikus koncertállapot sem tarthatott örökké. Félidőben a zenekar érezhetően leeresztett, amelyre indoklásnak azt kaptuk: Yuriynak fáj a feje. Ekkor be is rekesztették a zenélést és öt perc szünetet hirdettek ki, ami végletes hibának bizonyult. A közönség teljesen értetlenül állt a hirtelen bekövetkezett csend előtt, a „bulihangulat” pillanatok alatt elszállt. Sokan búcsút intettek a helynek, hiszen azért jöttek, hogy kitombolják magukat, és ha már ennyire felhúzták őket, nem volt megállás, új helyszín után néztek. Végül Rotfont a kellemetlen szünet után újra a húrok közé csapott, de már nem lehetett megmenteni a koncertet.
A második felvonásban Paya Beát is visszahívták egy rövid duettre, melyben Dorkával egy, a színésznő testvére által írt számot adtak elő a capella. A közönség kicsit feszengve hallgatta a dalt, amelyről soha nem derült ki, hogy vajon egy 7 éves kisfiú írta-e, vagy ha nem, akkor mi a magyarázat az óvodás szövegre és dallamra.
Ilyen kellemetlen intermezzók után töretlenül folytatta a zenekar, ám ekkor már csak az igazán fanatikusok tudtak felhőtlenül örülni. Ennek ellenére a koncert csak nem akart véget érni. Az első ráadás után még kétszer jöttek vissza, hogy az elkövetett bakikat kijavítsák. Záróakkordként lejátszották a Disco Boy című hatalmas Shantel slágert, amiről megtudhattuk, hogy a számot igazából Yuriy írta, nem a nagy népszerűségnek örvendő hamburgi emigráns. Ez volt az utolsó dal, és a végső kísérlet arra, hogy a közönséget újra lázba hozzák.
A koncert után érezhető volt a kielégületlenség. A Rotfront nagyon sokat ígért, és sajnos nem úgy sikerült a koncert ahogy azt eltervezték. A közönség felspannoltság helyett enerváltan indult hazafele, hogy inkább mégis bebújjon a paplan alá, és legközelebb egy ígéretes májusi koncert alkalmával kérjen újból kimenőt a családtól.
