Mamuska első pillantásra megfogott, és nem ereszt. Gondolatban rögtön odafészkelte már magát Mamó, és A hálás virág nagymamája mellé.
Pörgetem előről hátra, hátulról előre, a szövegbe még nem tudom beleásni magam, de hazáig csak tudok várni. Mamuskát lerakom, hisz most más dolgunk van, de egy pillanat múlva a kezemben van megint, pereg a grafitszín varázslat. Végül az ölemben köt ki, szorongatom, simogatom, Mamuska nem ereszt. Mamuskát nem eresztem. Aztán csak nem tudok várni hazáig, a négyes villamoson meg elered a könnyem. Nem is annyira Mamuska halálát siratom, inkább azt könnyezem meg, hogy a búcsú ilyen szép is lehet.Egy kislány emlékezik a nagymamájára. De ezek nem pusztán emlékképek, inkább utániratok, feldolgozások, a halál feldolgozásának folyamata, ahogyan végbemegy a gyermeki lélekben. Mamuska a halála után is jelen van. Az unokájával dobálja a kavicsokat a pinceablakon át, és akárcsak a gyerekek, ő is hallgatózik, hogy csobban-e vagy koppan-e odalent. Ahogyan a nagymama jelen van a halála utáni történésekben, úgy van jelen a még meg sem született unoka, a nagymama régmúltjában. Képzelet és valóság összeér, a gyermekek még ösztönösen tudják, hogy a halál nem választ el, csak a felejtés.
A kislány pedig nem hogy nem felejt, de még a valóság kereteit is addig-addig tágítja, hogy a két képzeletbeli barátja mellé a nagymamája emléke is mindenhová beférjen. Az emlékezés azonban cseppet sem fájdalmas, vagy szomorú. Az emlékfoszlányok elegyednek a gyermeki játékkal, Mamuska életének töredékei egy fantáziavilágban íródnak újra. Nagymama a vőlegényvásáron választ magának férjet, a zsebkendőnyi kert pedig akkorára duzzad, hogy el lehet benne veszni az embermagas liliomok és az óriási töklevelek rejtekében. Sosem ismertem a töklevél alatt lapuló kislányt, de hat évesen ugyanúgy éreztem a földnek azt a bizonyos gombaszagát, sötétszagát és könnyszagát, hallottam ugyanazt a nagy-nagy csendet, mint ő, amikor meghalt a nagyapám.
Mamuska búcsúztatásánál jelen vannak a képzeletbeli barátok, az állatok, a természet, az egész világmindenség: “ott volt a nap, a hold, meg az összes csillag, és illatos almák potyogtak az égből.” Aztán “hirtelen nagy-nagy csend lett”, a világ egy pillanatra megdermedt, megállt a körforgás. Az egész mindenség búcsúzott így Mamuskától, hogy aztán újra életre kelhessen minden. Ennél szebben, és természetesebben feldolgozni a szerettünk halálát azt hiszem nemigen lehet.
A grafitnak súlya van, a képek tömörek és sűrűek, a könyv vége felé már burjánzó indák, növénykacsok tekerednek mindenhol. Akárcsak az emlékek, itt egytől egyig fekete-fehér minden. A képek azonban korántsem nyomasztóak, a tömörséget a letisztult stílus, a technika egyszerűsége és a gyermeki látásmód játékossága ellentpontozza. Szélsőséges minőségek megjelenésének vagyunk tanúi: a hatás egyszerre nyugodt és dinamikus, ahogyan az élet keveredik az elmúlással a szövegben.
AZ ÁRVÍZ
– Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám.
– Ez hogy lehet? – kérdi a mama, hiszen olyan régen volt, és kicsi voltál még!
– Szinte most is látom a barna, zavaros tengert, mely ellepte az utcát éjszaka, és sok furcsaságot úsztatott el az ablak előtt. Láttam embereket csónakban, biciklikereket, halványzöld konyhabútort, egy felfújható nyuszit, aki rám bámult csodálkozó festett szemeivel.
Az ablakpárkányon álltam Mamuska mellett, orromat az üvegre nyomva bámultam kifelé.
– Mamuska egy hónappal az árvíz előtt halt meg mondja a mama.
…és emlékszem, hogy pár nappal kesőbb, miután a vizet lassan felszívta a földről egy láthatatlan száj, Mamuskával kavicsokat dobáltunk be a pince-ablakon. Ha csobbant, víz volt, ha koppant, szárazföld a kavicsok nyelvén.
A mama nem hisz nekem, aggódó arcot vág. Csak néz, azután sóhajt.
– Menj játszani – mondja, s én sarkon fordulok és kinyitom a titkos ajtót a szobám falában egy láthatatlan kulccsal, hogy beengedjem Dadit és Jajit, a két legjobb barátomat. Bújócskát játszunk és Körben áll a kislánykát, azután Egérfogót, s ők mesélnek a városukról ott a fal túloldalán, meg a kertekről, igen, a legtöbbet a kertekről mesélnek, aztán elfáradunk, ugyhogy ők hazamennek, én meg elalszom szépen.
Forrás: Pozsonyi Pagony