Úgy érzem, hogy egy bizonyos fokú merészség és talán némi szerénytelenség is kell hozzá, hogy egy ily minden oldalról magas nívójúnak elismert vitában csekélységem is felszólal, különösen akkor, a mikor már beszédem elején az igazsághoz híven kijelenteni tartozom, hogy nem vagyok szakértő.

De hogy őszinte legyek, nem változtatna a helyzeten tulajdonképpen az sem, ha én szakértő volnék, azért, mert amint a tisztelt ház látja, senki sem kíváncsi itt az én véleményemre. Én úgy látom, hogy az, akit én meggyőzni szeretnék — mert hiszen az lenne a célom, hogy a tisztelt túloldalt győzzem meg álláspontom helyességéről — nem kíváncsi arra, hogy én mit akarok mondani, nem akarják hallani, hogy van-e érvem vagy nincs, érték-e a dologhoz vagy nem. Nem panaszképp mondom, csak arra akarok rámutatni, hogy nem változtatna a helyzeten, akármilyen szakértő lennék ebben a dologban; akármilyen meggyőző érveket használnék is, mert ebben a házban — amint látom — nemcsak az én véleményemre nem kíváncsiak, hanem nagyon sok esetben neves, kiváló tudósok véleménye sem érdekel senkit. Így van ez nemcsak ebben a kérdésben, de egyéb kérdésekben is; itt e házban mindenkinek megvan a saját véleménye, és attól eltérni egyáltalán nem akar.



Hogy a tisztelt házban ez az állapot uralkodik, ezért én tulajdonképpen a mai pártéletet okolom. Én azt mondom, hogy a mai pártélet tulajdonképpen a pártéletnek a túltengése. Nem mondom azt, hogy nincs szükség pártéletre. Az ember társadalmi lény lévén, igenis szükség van arra, hogy egymással érintkezzék, egymással pártokban találkozzék. Azonban ilyen szigorúan megvont pártkeretekre, ilyen pártszervezetekre, ilyen pártfegyelemre nemcsak nincs szükség, hanem én ezeket egyenesen a parlament rákfenéjének, egyenesen az ország átkának tartom.

Kérdem a tisztelt házat, mi történnék akkor, ha ezen igazán magas színvonalon álló és igazán meggyőző erővel elhangzott beszédek hatása alatt a tisztelt túloldali képviselőtársaim közül, 260 képviselő közül akadna egy, a kit az itt elhangzott érvek gondolkodóba ejtenek, vagy esetleg meg is győznek? Mi történnék akkor, ha ez az én igen tisztelt képviselőtársam a párt egyik gyűlésén felállna, és azt mondaná, hogy engem pedig az ellenzék szónokai meggyőztek? Én nem ismerem annyira a pártéletet, de amint eddig láttam a helyzetet, úgy tudom, hogy ezt a képviselőtársamat megköveznék, kigolyóznák a pártból és erkölcsi halottnak, renegátnak nyilvánítanák. A helyzetet nem egyoldalú szempontból vizsgálom, egyik párthoz sem tartozom, függetlenségi érzelmű polgár vagyok, de elismerem, hogy ugyanez a helyzet állana fenn ezen az oldalon, ha itt állana fel valaki és azt mondaná, hogy engem a túloldali szónokok érvei győztek meg. Ugyancsak megköveznék, renegátnak neveznék, és erkölcsi halottnak nyilvánítanák épp úgy, mint a túloldalon, azt a képviselőtársamat is, aki erre merészkedne.

Én úgy nézem, hogy itt a pártérdek az a legfőbb jó, amelyhez hozzányúlni nem lehet, és a pártérdek után, sajnos, csak igen sokára, messze következik az ország érdeke. Itt mindenki csakis a pártérdeket nézi, és bocsássanak meg, én ebből a pártérdekből az önérdeket is kiérzem, úgy látom, hogy az is belejátszik. És ha már itt a parlamentben olyan szigorúan vannak is megvonva a pártkeretek, hogy teljességgel lehetetlen a vitatkozás és tanácskozás folyamán egymást meggyőznünk, kérdem, miért vannak a privátéletben is annyira kifejlődve ezek a pártkeretek, hogy pl. a különböző pártkörökhöz tartozók nem kereshetik föl egymás klubjait, hogy így megbeszéljük, hogyan vagy miként is lenne helyes ez vagy az az intézkedés, hogy így meg tudnánk győzni egymást, tudnánk vitatkozni arról, s egyértelműleg megállapíthatnánk, hogy mit tartunk az ország érdekében levőnek, vagy azzal ellenkezőnek. Ha a pártkeretek nem volnának ilyen szigorúan megvonva, ha nem volna ilyen túltengő a pártfegyelem, akkor ennek az érintkezésnek az én meggyőződésem szerint semmi akadálya nem lenne. És még csak arra sem tudok esetet, hogy ha már a különböző pártokhoz tartozó képviselők a klubokban találkozni nem akarnak, legalább neutrális helyen jönnének össze és ott beszélnék meg azt, a mit itt a parlamentben megbeszélni lehetetlen.

Én arra törekedném, hogy amennyire lehetséges, meggyőzzem a tisztelt túloldalt arról, hogy amit én igaznak és helyesnek tartok, az tényleg igaz és helyes is. Azonban, sajnos, úgy látom, hogy a meggyőzésnek még a lehetősége is ki van zárva nemcsak az én egyéni csekélységemnél fogva, de azért is, mert ebben a házban senki sem kíváncsi arra, hogy a másiknak mi a véleménye, és nem esik gondolkodóba akármily súlyos érveken, amiket az egyik vagy másik párt szónokai bármely kérdésben is felhoztak.

El kell ismernem, hogy kritizálni tulajdonképpen sokkal könnyebb, mint alkotni vagy teremteni. Én tehát igenis, könnyebb helyzetben vagyok most, amikor egy meglévő javaslatot, egy már megalkotott kész dolgot kritizálok, mint aminő helyzetben lennék akkor, ha nekem kellene ezt a dolgot megalkotnom, megteremtenem. Azonban bocsássanak meg, tisztelt képviselőtársaim, de nagyon sok esetben a tisztelt túloldal még az én mostani helyzetemnél is könnyebb helyzetben van, mert nemcsak a kormány, hanem most már az egyes képviselők is, ha valami kérdésről szó van, nem érvekkel állnak elő felszólalásaikban, hanem azt fejtegetik és kritizálják, hogy mit csinált az előző koalíció, és bírálják annak működését.

Ezek az urak tehát még könnyebb helyzetben vannak, mert ők már beteljesedett olyan dolgokról mondanak ítéletet, amiknek már konzekvenciájuk is megvan, amikről tehát sokkal könnyebb kritikát mondani, mint egy olyan dologról, a melynek konzekvenciái csak a jövőben következnek be. Én tehát készséggel elismerem azt, hogy sokkal könnyebb kritizálni, mint alkotni, teremteni, a mi bizony terhes dolog, de én nagyon szívesen részt vennék az alkotás és teremtés munkájában is, ez azonban a mai pártszervezet és a mai pártkeretek mellett egyáltalában nem lehetséges, a mennyiben az a párt, a mely törvényjavaslatot szándékozik benyújtani, sohasem kérdezi meg a másik párttól, hogy mi a te véleményed a javaslatról. Pedig talán szenvedélyes parlamenti vitát lehetne megszüntetni, az egyes javaslatok nagyon sok hibáját lehetne kiküszöbölni és nagyon sok bajnak vehetnék elejét, ha a pártok előzetesen maguk között megtárgyalnák egy benyújtandó javaslat anyagát.

Elhangzott pontosan száz éve: 1911. január 19-én a magyar parlamentben.