Székelyudvarhely Szejke nevezetű hegyoldalán található Orbán Balázs sírja. A vigalmi helynek kiszemelt völgyből - ahol mindenkor vásári a sokadalom s az énekes hangulat - külön út vezet föl hozzá.

A síremlékhez közeledve, midőn az embert a kegyelet érzése kezdi szótalanná tenni, kapuk szólalnak meg ősi felirataikkal. Öt kapu alatt kell elvonulni, hogy Orbán Balázs nyugvóhelyéhez jussunk. Az utolsót - halála előtt két esztendővel - ő csináltatta. Az életnek nyilván, galambdúccal a homlokzatán. Galambok persze nem tanyáznak benne. A kapu gazdája nem gondolhatta, hogy valójában gyászkaput faragtat magának. Nap, hold és csillag jelzi rajta: mire esküdtek föl a székelyek még 1707-ben is Pekri Lőrinc vezérüknek egyebek között. Napimádók lettek volna? Én úgy gondolom, másfajta alázat és reménység diktálta szavaikat: az örökkévalóságé. Maradnánk meg, miként a csillagok. Mert nem volt könnyű megmaradni ezen a tájon. Diadalkapu állítására sosem nyílt alkalom. Ezt a fogalmat Mohács óta mellőzni lehet a szótárban. A legnagyobbnak nevezett székely: Orbán Balázs sorsa is gyászkapuk alatt alakult példájává a kényszerűségeknek. De mi légyen az, hogy: legnagyobb székely?

Nyugati újságíró azt kérdi tőlem: igaz-e, hogy a székely nem magyar? Hanem egy másik nemzetiség Romániában? Kérdem én is: ezt a bogarat ki ültette el vajon a fülébe? A szászok dolgában például tájékozottabb; tudja róluk, hogy németek. A poroszokról is. Az avasi mócokról is, hogy románok. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy a kifejezés: siculi, népet, nemzetséget jelent és egyben határőri megbízatást. Idegen fülnek persze nehéz észrevennie, hogy nemzetség és nemzetiség: két külön fogalom.

A félreértést csak növelik a székelység történelmének ritka sajátosságai. Évszázadokig fennálló társadalmi struktúrája például: középkori önkormányzata, katonai demokráciája, „melynek párját a feudális Európában hiába keressük". (Bözödi György megállapítása.) A XVI. század végéig a székelység - a siculitás - fogalma a nemességgel volt azonos. A lovas és gyalogos harcosok adót nem fizettek, s kezdetben senkinek sem volt magánbirtoka. Az erdő- és földhasználat ősi jogrendszer alapján közös volt. Önkormányzata, minden kiváltsága a XVI. század végéig felőrlődött az általánosban. A feudalizmus jobbágyi nyomorúságát végül a székelység éppúgy elszenvedte, mint az Erdély földjén véle együttélő román, jobbágyság. Újkori története nem egyéb, mint felkelések sorozata a legendák ködébe veszett jogokért. Vérveszteségei iszonyúak voltak. Csoda, hogy fennmaradt; tizedelte tatár és török, kolera, külső ellenség és az erdélyi magyar főnemesség, János Zsigmond (1562), Báthory István, majd Mária Terézia őnagysága, az éjfélekor kötéllel katonát fogdostató II. József, a negyvennyolcas szabadságharc, az osztrák elnyomás elleni összeesküvések sorozatos kudarca. (1853-ban, amidőn Marosvásárhelyt Török Jánost és társait felakasztják, 10.000 az osztrák önkény elleni összeesküvők száma.) A változatos büntetésekből élve menekültek azért növesztettek hosszú hajat, hogy levá­gott fülük helyét takargassák vele. A tizenkét éves gye­rekek már katonakötelesek voltak. Csecsemősír lehetséges: ősi gyermeksír nincs a Székelyföldön. Az is katonasír. „Igen bővérűek, minden században meg kell csapolni őket" - mondta Buccow generális róluk. A siculicidium évében (1764), midőn egy részük „elcsángált" - vagyis elbujdosott - mai csángónak Moldvába, csupán a kerékbetörtek száma 408 volt. 1848-ban Agyagfalván százezeren gyűltek egybe - igent mondani Petőfi eszméire. Ha baj volt, nem oktalanul mondta Bem tábornok: „Azt csak bízzuk a székelyekre." Igaz, túltengett ben­nük mindig a harci bizodalom. 1849 februárjában Medgyes alatt gyülekeztek. „Nincs ruhátok" szólt a vezérkar. „Madj Szebenben szerzünk az osztráktól" - mondták a nemzetőrök. És bevették Szebent. Majd azután: hogyan tovább? Nincs golyóbis. „Van Bem apó lábában!" És rohantak a halálba zászlós kopjáikkal. Egyet hívtak: mindahány ment. Egyet üldöztek: rohant valamennyi. Ismeretlen volt számukra például a civil temetés. Halottaik sírjába az imádság mellé puskalövést küldtek.

Ennyit, tisztelt uram, a székelyekről, akik, mint említettem: magyarok. Zágoni nagy szellemük: a száműzetésben elpusztult Mikes Kelemen a magyar széppróza megteremtője. Ők adták Dózsa Györgyöt, Bartók zsenijéhez a legősibb pentaton-dallamokat, legszebb balladáinkat és Tamási Áront ...

A székelyföldi magyarság joggal büszkélkedik Orbán Balázzsal is. Nem pusztán a provincia önérzete ültette öt az emlékezet aranyszékébe. Az udvarhelyszékiek nem túlozták el a jelentőségét, amikor oly impozáns síremléket emeltek neki a Szejke-fürdő gerincén, hogy már nem is személyt: Eseményt tiszteltek meg vele. Mindazt talán, ami megesett e tájon az idők folyamán. A minduntalan fölvetett fejre zuhintott csapásokat, a kerékbetörteket, a megcsonkítottakat, a fejszével lenyakazottakat, az elbujdosottakat, a siculicidiumok iszonyatából kimenekülteket, torkukban a szülőföld-sirató szavakkal:

Mikor Csíkból elindultam, jaj,

szívem se volt, úgy búsultam, jaj!

Kezem fejemre kapcsoltam,

szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!

Mikor a falu végire kiérkeztünk, jaj,

nagy szomorún visszanéztünk, jaj!

Láttuk sok kémény füstölgését,

felfele lengedezését, jaj.

Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj,

fogadóba mind bémentünk, jaj!

Elévettük a tarisznyát,

azt a csíki tarkabarkát, jaj.

De én még enni se tudtam,

szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!

A sirató-dallam ott szorongott az Orbán Balázs torkában is. Kivételes szerencsénk, hogy Kossuth híve- és barátjaként, Victor Hugo csodálatának szavaival - miszerint kétszáz francia Orbán Balázzsal ő megbuktatná a francia császárságot - az emigrációból hazatérhetett, s megírta hatalmas művét a Székelyföld emberi és tárgyi világáról, történelmi emlékeiről, népművészetéről, legendáiról, küzdelmeiről. Tudomásom szerint: méreteiben egyedülálló vállalkozás a magyar kultúrhistóriában. Faluról falura, városról városra járva, sőt háztól házig, embertől emberig kutatva hordta össze művének anyagát roppant nehézségek közepette.

A szabadságharcos, fölcserélvén a kardot a tollal, önismeretünk bővítésének szentelte életét. „Szentjeim a forradalmárok" - vallotta. A forradalmárokat az osztrák bosszú fölakasztatta és agyonlövette, szerteszóratta, mint a mákot, a világ minden tájára, Orbán Balázs szentjeinek helyét lenyakazatlan szentségünk vette át: a szülőföld parancsainak teljesítése. önmagunk számbavétele és megőrzése, szellemi értékeink gyarapítása, diadalkapu nélküli múltunk tisztelete s napjainkig sugárzó vagy álmainkba sikoltó tanulságainak okos hasznosítása.

Amit Orbán Balázs fölmutatott: sok helyütt romantikus persze; történész, szigorú szakember kifogás alá vetheti. Egészében mégis eszmélet-serkentő hagyaték, egy nép szellemi és tárgyi univerzumának maradandó dokumentuma. Szerzője beutazta Kelet egzotikus világát is, az igazi Nagy Utazás mégis az itthoni volt. Ez a nehezebb s az eredményesebb is: batyut kötve elindulni - önmagunk felé. Ismerős arcunk ha föltűnik a múltból és netán megnyugtató mosolya is, hogy ahol vagyunk: huzatban is jó helyt vagyunk, a vigaszért Orbán Balázsnak is kijár a köszönet.