Vajon tényleg elnyom minket az általunk létrehozott környezet? A Mai Manó Házban nyílt kiállítása kapcsán beszélgettünk Kasza Gábor fotóssal.

33 éves vagy. A képeid alapján úgy tűnik, hogy egyfajta válságot élsz meg.

– Igen, megéltem egyfajta válságot, mert szerintem csak úgy tud őszinte képeket csinálni valaki, ha elmélyed a saját életében, és komolyan veszi a környezetét. Ennek egyfajta esszenciája ez a kiállítás, amelyet több évig tervezgettem. Azt tudjuk, hogy ma művésznek lenni Magyarországon nem egy álom, anyagilag sem, ami nagy teher.



Kérdéses, hogyan tud alkotni is az ember, és megoldani anyagi megélhetését is. De ekkora vállalkozásba fogni saját zsebből akkor sem lehet ha „jól megy”. Itt lépett be a CIB alapítvány, akik támogatták a kiállítást, és egy díj elnyerése okán jöhetett ez létre. Két éve kezdtem az első képeket exponálni, egy éve konkrétan már erre a kiállításra kezdtem készülni, de még decemberben is fotóztam hozzá.

Hogyan készültek a képek?

– Amikor bekövetkezett a vörösiszap katasztrófa, akkor is erre az anyagomra gondoltam: átnéztem a sajtót meg a légi felvételeket, és tudtam, hogy hová akarok eljutni. Itt általában emberi krízisekről van szó, és a természeti katasztrófa is az embert érintő krízishelyzet, amit fontosnak tartottam betenni ebbe a sorozatba, hiszen mi magunk is valamennyire természeti lények vagyunk.
Hülyén hangzik, de szerencsém volt ezzel a balesettel, ami iskolapéldája a fenntarthatatlan fejlődésnek. A felelőtlenségnek és a kapzsiságnak egy tipikus eredménye.

Az ipari társadalom iszonyatosan sok mérget és szemetet termel, melyet több képen is megjeleníttettem. Ez önti el a világot fizikailag is. Mégis inkább a képek egyfajta mentális tájképek, ahol a terek és a kompozíciók azt sugallják, hogy itt, ebben a korban egy spirituális válság is van, nem csak gazdasági, sőt, a kettő összefügg. Szerintem mindenki érzi magán, hogy egy túlterhelt világban él, és ő maga is túlterhelt.



Mennyire trend a fenntarthatóság kérdése, vagy az épített világ és az ember kapcsolata a kortárs fotóművészetben?

– Ez abszolút trendi mindenhol, egy égető kérdés. Napi politikai szinten is megjelenik, a mostani kormányt is sokan vádolják az Európai Unióban azért, mert nem gondolkodnak a fenntartható fejlődésben, csak a fejlődésben, ami egy régimódi elképzelés. Nyugat-Európában már sokan látják, hogy ennek a fajta gondolkodásnak mekkora veszélyei vannak tulajdonképpen. A klímaváltozás, a szemétkezelés óriási probléma, és amit sok kormány csinál, az csak felületi intézkedés. Sajnos ennek ellenére még mindig nem veszik eléggé komolyan a politikában szinte sehol ezeket a problémákat.

Ezt is jelképezi az Y, ami kiállítás címe. Ez egy ősi jelkép, az európai kultúrában is megjelenik. Héraklész a válaszúton, ahol az erkölcs és a gyönyör között kellett választania. Ennek egy modernebb megfogalmazásában, a fenntartható fejlődésre vetítve ezt úgy mondanám, hogy a mérhetetlen fogyasztás és a leggyorsabb fizikai igények kielégítése, ami tulajdonképpen a gyönyör szimbolikájának felel meg.

Az erkölcs nem egy divatos szó, pedig nagyon fontos, mert az erkölcs összefügg a tartással és valójában minden emberi tevékenységgel. A másik választás egy felelős, természetes, tudatos életmód lehet.

Ez a társadalom nem tartható fenn, előbb-utóbb valamilyen zsákutcába jut, sőt, néha úgy érzem, hogy már ott is van, kimerül a pótcselekvések és mentegetőzések tárháza. Az Y sorozat egyfajta figyelemfelhívás, egy nagy felkiáltójel!



Mint magánember azt érzem, hogy van egy mentális, lelki teher, amit mindenkinek éreznie kell. A gazdasági válságról beszélünk lassan két éve, ami szerintem nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi és spirituális jellegű is, igyekszem különböző nézőpontból megközelíteni ezeket a kérdéseket.

A meztelenség mit jelent a képeiden?

– Meztelen lehet a király, például (nevet). A ruh nélküliség ismert jelkép, évezredek óta jelen van. Valószínűleg onnan jön, hogy ezek a képek kicsit formailag is és hatásmechanizmusukban is a divatfotókra és reklámfotókra hasonlítanak, de nem egy pozitívnak képzelt álmot mutatnak, hanem a tudattalan valóságot. Jung már elég régen arról beszélt, hogy nemcsak tudatos én létezik, hanem a tudattalan is ott van.



Hamvas pedig tudat alatti és tudat feletti ösztönzésekről is beszél, és még van egy intellektusunk is, ami csak abban segít, hogy eligazodjunk a világban. Egy materialista világrendben csak az intellektuális részünkkel foglalkozunk, és a másik kettővel nem igazán, vagy nem tudatosan. A történelemben ez világháborúkhoz vezetett egyesek szerint. A meztelenség leginkább az őszinteség  és az ezzel együtt járó kiszolgáltatottság jelképe nálam.


Miért a megrendezett, úgynevezett staged fotó műfajában dolgozol?

– A mostani korban szükség van a konceptuális hozzáállásra és megrendezettségre, ezekben az esetekben nem működik az, hogy odaállok egy géppel, és pillanatokat örökítek meg. A filmnél senkiben nem merül fel, hogy hiteltelen attól, hogy megrendezett, míg egy fotónál egyesek vitatják ezt. A hitelesség az alkotón múlik, és nem műfaji, technikai kérdés. Nem véletlen, hogy ilyen irányba fejlődik a művészet.

Képi kultúrában élünk, felgyorsult nagyon a világ, és sok gondot okozott, hogy hogyan lehet mélyenszántó gondolatokat mondani úgy, hogy gyorsan lehessen értelmezni, vagy hogyan tudom rávenni az embereket, hogy elgondolkozzanak egy képen, és ne rohanjanak tovább? Az emberek zsigeri dolgokhoz lettek szoktatva, mert azok működnek leggyorsabban képileg. Hamvas szerint a kép egy meditációs objektum. Lassan nyílik ki, órákig kell nézni, vagy együtt élni vele. Erre most nincs idő, mondják. Pedig egyszer meg kell állni és körül kell nézni, mert összefolynak a színek és csak egy nagy kép marad, egy nagy szürke vagy barna massza fog kísérni minket mindenhová.