Az idei tél már-már enyhe a régmúlt időkéhez képest. A XVII. században Európa kisjégkorszak fogságában vergődött, évről évre vastag hótakaróba és kemény fagyba süllyedt.
Az öreg kontinensen 1500 és 1850 között tartott a kisjégkorszak uralma, az átlaghőmérséklet két Celsius-fokkal maradt alatta a napjainkban mértnek. Az első hó sokszor már novemberben leesett. Különösen fogcsikorgató volt a hideg 1600 környékén: azt, hogy akkoriban milyen volt a tél, bárki meglesheti a régi idők mestereinek alkotásait felsorakoztató galériák falain. Akkortól ugyanis egy csapásra az egyik legkedveltebb műfaj lett a téli tájkép.
Hóesésre és fagyokra minden évben bizton lehetett számítani. A londoniak gyakran tarthatták vásáraikat a Temze befagyott vizén. 1608-ban és 1621-ben még a Watt-tengert is olyan vastag jégtakaró borította, hogy az emberek lovas kocsin kelhettek át a Fríz-szigetekre. Sokaknak olyannyira kedves emlék maradt a téli jeges kaland, hogy nyáron is szívesen felidézték volna. Épp ezért festményeket és színes rajzokat vásároltak, hogy nosztalgiázzanak.
Tucatnyi flandriai és holland festő kínált hasonló témájú munkákat, akadt, aki egész életében csak téli tájat festett. A múzeumok manapság zsúfolva vannak képeikkel, gyönyörű darabokat lehet látni többek közt a drezdai képtárban.
A műfaj atyjának Pieter Brueghel számít, ő volt az, aki 1565-ben Vadász a hóban című művével az első téli kép festőjeként írta be magát a művészettörténelem lapjaira.
Hendrick Avercamp
Az 1564-1565-ös tél emberöltők óta a legkeményebb volt, így nem csoda, hogy a mestert megragadta az időjárás. A kép ma Bécsben látható.
A téli tájképek leghíresebb festőjének az 1585 és 1634 között élt Hendrick Avercampot tekintik. Szinte egész életét egy Kampen nevű Hanza-városban töltötte; mivel említésre méltó esemény alig akadt ott, maradt hát a táj, amit megfesthetett. Siket volt, talán ezért rendelkezett kiváló megfigyelőképességgel. Képei televoltak jégfigurákkal, alkotásai napjainkban a legkedveltebbek közé tartoznak a múzeumokban.
A leghidegebb évszakot megörökítő festményeken mindig van mit felfedezni. Például egy-egy nőt, aki elcsúszott a jégen, és fedetlen hátsóját mutatja. Az alsónemű a 17. században még nem volt divatban, a nők ehelyett hordozható szénkályhácskát vittek magukkal. Amikor leültek, lábuk közé tették, ez óvta őket a hidegtől. Ráadásként több szoknyát húztak magukra.
A finom hölgyek maszk nélkül nem is mentek a téli napsütésbe, mert nem akarták elveszíteni arcuk világos árnyalatát. A fehérség az előkelőség jele volt, a napbarnított bőr az egyszerű népet jellemezte, azokat, akik arra kényszerültek, hogy szélben és viharos időben is odakint dolgozzanak.
Avercamp képein, a tejszínű ég alatt fiatalok és öregek, de még inkább gazdagok és szegények egyesülnek a téli bolondozásban. A hó és a jég elfedte a rangbéli különbségeket, rongyos alakok állnak divatosan öltözött uraságok mellett. Az egyik gazdagon díszített, a másik egyszerű szánon szeli a havat.
A képek azt is elárulják, hogy télvíz idején leállt a gazdaság. A hajók mozdulatlanul vesztegeltek a kikötőkben a befagyott víz fogságában. A legénység az idő enyhüléséig a parton szórakozott - nagy dolognak számított ez, amikor még nem lehetett szabadságra menni. Bosszantotta viszont az embereket, hogy azokban az időkben a nyár is hűvös volt. Persze túl nagy hangon nem lehetett panaszkodni, hisz minden az Úr akaratából történt.
Télen a csendes, fagyos németalföldi táj megtelt korcsolyázókkal.
A szórakozásnak ez a módja olyannyira elterjedt, hogy Amszterdam városában még külön céhe is volt a korcsolyacipőt gyártó mestereknek. Őket még Rembrandt is megfestette. Amikor a spanyolok a 16. században elfoglalták a területet, a holland szabadságharcosok sokkal gyorsabban tudtak mozogni télen, mert korcsolyacipőt viseltek. "Ez a legnagyobb kuriózum, amelyről valaha is hallottam!" - kiáltott fel Alba hercege, a karvalyorrú, ezüstszakállú spanyol grand. A spanyolok oly sok emberüket elvesztették, hogy a herceg végül korcsolyákat vásárolt, és megparancsolta katonáinak viselésüket.
Avercamp idején még golfot is szívesen játszottak a jégen: tehénszőrrel töltött bőrlabdákat fabotokkal ütöttek a távolba vagy egy megadott cél irányába. A kisjégkorszaki golfozást vitte vászonra Adriaen van de Velde, akinek képe Drezdában látható.
A téli utcákon falatozósátrak sorokoztak, de még a befagyott tavakra is jutott belőlük. Az ezt megörökítő képeken az alapvető emberi szükségletek is felbukkannak. Avercamp azt is megmutatta, hogyan intézik "kisebb-nagyobb dolgukat" az emberek a havas környezetben. Van, aki csónakba, van, aki egy fánál... Mellettük egy lékben asszony mossa a ruháit.
Jan van Goyen: Téli látkép
Míg Avercamp képein inkább az adomaszerű témák jelentek meg, addig más mesterek - Jan van Goyen, Esaias van de Velde vagy éppen Jacon van Ruisdael - mindenekelőtt a téli hangulat megragadására törekedtek. Nagy művészi szabadságot engedtek maguknak, példának okáért annak ellenére is fekete viharfelhőket festettek, hogy azok csak nyáron láthatók az égen - maró hidegben és hóesés közepette biztosan nem. Ez persze senkit sem zavart, a lényeg az volt, hogy a kép jól mutasson.
Akkoriban ezeket a festőket a mulandóság gondolata vezérelte. Nem is csoda, hisz olyan korban éltek, amikor minden második gyerek meghalt még ötödik születésnapja előtt. Manapság azonban talán így olvasható a képek üzenete: nem kell olyan sokat panaszkodni a sózásra, a havazás miatti késésekre, inkább ki kell menni a szabadba, és élvezni a telet.
Mert talán már nem sok jut belőle...
Forrás: MTI
