Gothár Péter eddig rendezett, most azonban kiállítása nyílt Kaposváron.
Meglehetősen furcsa szerepkörben, kiállítóként tért vissza Kaposvárra, hiszen a somogyi megyeszékhelyen eddig darabjairól, filmjeiről ismerték.– Színház, tévé, film: van, aki azt mondja, a három kizárja egymást.
– Szerintem viszont kiegészítik – felelte Gothár Péter. – Nincsenek meg egymás nélkül.
– Ha választani kellene?
– Nem választanék! De nem is erről szól az egész, szabad az átjárás köztük, szerintem megteremtik a saját területüket a másikban.
– Emiatt tartják eklektikusnak az életművét?
– Azok mondják, akik szerint egy embernek homogénnek kell lennie. Pedig aki kérdéseket tesz fel, reagálnia is kell. Szellemi szabadságot, s remélem, nem hangzik nagyképűségnek, gazdagságot jelent, ha az embert nem gátolja a fantáziája.
– Emiatt kedveli a dokumentalitást?
– Nehéz valamiről igazat állítani, ha nem valós a háttér. S szeretem, ha valami emelt, ha szimbólumrendszerbe van illesztve. A legizgalmasabb ugyanis mindenben az ember, nem szabad leválasztani az életteréről, megfosztani az érvényességétől.
– Így viszont nagyon el kell találni az arányokat.
– Minden állítás próbája az idő. Ha stimmelnek az arányok, az érvényesség is megmarad. Ezért veszélyes a film a mindenkori hatalom számára: dokumentálja az aktuális valóságot. Mint ahogyan az írás, a fotó is, még ha stilizált elemeket is tartalmaznak. Ha egy alkotó jól teszi fel a kérdéseit, a mű eséllyel áll az idő próbája előtt.
– Ez alapján a jó művész: politizál.
– Azt mondani, hogy valaki a jelenlétével vagy a művészi tevékenységével szándékosan politizál, vagy nem politizál, az így nem igaz. Aki színdarabot, filmet, regényt vállal egy adott társadalmi szituációban: az így már a létével politizál. Hiszen az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, nem a válaszadás. Csak segítsen megértetni az emberekkel a felmerülő kérdéseket. Amúgy tőlem távol áll a politikusi alkat.
– És a politika?
– Mindig döntő, mit tart fontosnak, mennyit ad magára az adott hatalom, amikor meghatározza egy adott ország kultúráját. Aki művész létére politizál, nem jelenti, hogy közvetlenül beleavatkozhat a politikába. Viszont fordítva sem egészséges...
– Egy rendező már a darabválasztással jelezhet a közönségnek. Pláne a darabon belüli hangsúlyozással. A mizantróp-rendezésében Alceste a közönség felé fordulva mondja: Emberek? Nem! Ezek valódi farkasok! Söpredék, köztetek én élni nem fogok...
– Aki úgy kezd el egy darabot rendezni, hogy most akkor politizálni fog, elveszett. Az ugyanis a közönség dolga, hogy megfogalmazza a válaszát.
– Azért előfordult, hogy kimondta. Például Pierre a Megáll az időben: „Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!” Vagy: „Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok”...
– Olyan történelmi van szó, amikor a világ kifordult magából. S hogy egy ötven évvel korábbi időszakról szóló film ma ilyen gondolatokat ébreszt, hát...
– Ma mit mondana Pierre?
– Nem gondolkoztam rajta. De szerintem bizonyos gesztusaival előbb-utóbb találkozni fogunk a mindennapi életben.
– Amúgy félelmetes, hogy ma is sokatmondóan aktuális...
– Megint váltókorban élünk. Gyors, hirtelen, s senki sem tudja, hová vezet. Sejtések, szorongások vannak, illetve azt is tudjuk, a történelem bizonyos dolgokban ismétli önmagát, a korábban megfogalmazott kérdések újra előjönnek. S csak ezután fogalmazódnak meg az újak. S az újdonság hozhat meglepetéseket...
– Ha elvonatkoztatunk, ilyen a mostani feltűnése is Kaposváron. Nem színdarabbal jött, hanem fotókkal.
– Megtiszteltetés, hogy meghívtak.
– Mennyire más ilyen objektívon keresztül a világ.
– A fényképezőé mást tud, mint a kameráé. S a fotó is más, mint a film. Kézbe lehet venni általa az időt. A másodperc töredéke alatt bekövetkező mozgások, mozdulatok is új időkeretet kapnak általa, így minden kép új értelmet ad. S ez izgat a fotózásban: olyan szelete az időnek, ami más műfajban nincs meg.
– A múzeum egy kőhajításnyira van a színháztól...
– Tudom, kikerülhetetlen ez a kérdés. De nem ezért vagyok itt. Az a tízegynéhány év, amit a Csikyben töltöttem, teljes értékű része az életemnek. Talán a legfontosabb, életkorban és tapasztalatban egyaránt. De nem visszahozható. Csak felidézhető, lezárt szívügy.
– Minden zárás egy új kezdete.
– Az az egészséges, ha cserélődnek a tapasztalatok, jönnek az új erők. A másfél évtized az összes megelőző és utánfutó kaposvári évaddal maga volt a mozgás. Csak remélni lehet, hogy a mostani országos színházi értelemben vett átszerveződés csak látszólag visszalépés, valójában valami tisztulási folyamat eleje. Legalábbis szeretném ezt gondolni, még akkor is, ha a filmes, színházi élet anyagi ellehetetlenítése inkább valami tálib sötétséget vetít előre.
– Egy kézbe, kormánybiztoséba került a filmszakma irányítása.
– És senki sem tudja egyelőre, mit is jelent ez. A legnagyobb probléma, hogy a film gyorsreagálású erő kellene, hogy legyen, s néhány hónap alatt, míg a számunkra ismeretlen rendszer beáll, filmek halnak meg, s soha vissza nem térő pillanatok vesznek el.
– Van jövője a hazai filmnek?
– Azt mondják, fél év rombolást másfél évtized alatt lehet rendbe hozni... Ha egyáltalán. A most beborított emberi sorsokat, katasztrófákat ugyanis nem lehet meg nem történtté tenni. A kultúrát csinálók sérülékenyek, egy műhely, ahol társulatépítés folyik, majd felborul, már sosem épül újra, s az érintettek életében végleg eltörik valami. S ugyanez vonatkozik az el nem készült filmekre is. Nem biztos, amit az idén elhalasztottak, jövőre majd érvényes, meg lehet csinálni.
– Fél, hogy falak épülnek a kultúra köré?
– A tanítványaim egy része rémisztőnek tartja az azonosságot a 30-40 évvel ezelőtti dolgokkal, melyeket csak filmekből ismernek. A korosztályom pedig riadtan ismeri fel a gesztusokat, melyek elől, ha tudott, elmenekült, ha nem, megpróbálta túlélni őket. Egy rossz tapasztalatokkal rendelkező nemzedék még így is későn kapcsol, s ráérősen számolgatja a már jól látható eredményt...
Gothár Péter Papírképek című fotókiállítása megtekinthető 2011. 01. 28 – 2011. 04. 11. között a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban.
Pesti vargabetű után kerül Kaposvárra a pécsi születésű rendező, aki ugyan már huszonegy esztendősen rendezőasszisztensként dolgozik a televíziónál, ám csak hat évvel később, 1974-ben veheti kézbe diplomáját. Makk Károly osztályában végez, s kortársai többségével ellentétben nem a Balázs Béla Stúdió, hanem az MTV jelenti számára a klasszikus iskolát, ahonnét csak 1979-ben távozik – Kaposvárra.
A Csiky Gergely Színház legjobb korszakába csobban bele, kiváló színész- és rendezőgárda alakítja a teátrum arculatát, s bár az évtized végén, a rendszerváltás környékén többen távoznak, ő kitart 1993-ig – a színház tatarozása miatt a hajdani Latinca művelődési központban bemutatott Rendőrség Mrozektől, húúú... –, s azt vallja, a szakmáról legtöbbet ebben a szűk másfél évtizedben tanult, többek között a lényeglátást, melyet igazából csak színházban lehet elsajátítani.
Közben persze nem marad hűtlen a filmhez sem, az 1979-es első nagyjátékfilmet, az Ajándék ez a napot ( forgatókönyv Zimre Péter) a talán legismertebb, s harminc esztendő múltán is kultfilmnek számító Megáll az idő( forgatókönyv Bereményi Géza) követi, majd a Tiszta Amerika ( Esterházy Péter, Gothár Péter) csepegtet érzéseket és új gondolatokat a halódó szocializmus társadalmába. A film születésének évében, 1987-ben kapja meg a Balázs Béla-díjat, melyet három évvel később az Érdemes művész cím követ, hogy aztán 1997-től a Kossuth-díjasok táborába is bekerüljön. Persze közben megannyi színházi darab és film rendezője, olyan klasszikusoké, mint A részleg vagy a Haggyállógva, Vászka.
A két elismerés között visszaigazol Pestre, s annak a Katona József Színháznak lesz tagja, ahol egykori kaposváriak közé kerülve tovább érezheti a csikys szellemiséget. Közben filmez, tévézik, s bár akadnak, akik szerint ezáltal kissé eklektikus az életműve, minden rendezéséből előtűnik a számára legfontosabb létező: az ember.
Forrás: sonline.hu