Gothár Péter eddig rendezett, most azonban kiállítása nyílt Kaposváron.

Meglehetősen furcsa szerepkörben, kiállítóként tért vissza Kaposvárra, hiszen a somogyi megyeszékhelyen eddig darabjairól, filmjeiről ismerték.

– Színház, tévé, film: van, aki azt mondja, a három kizárja egymást.
– Szerintem viszont kiegészítik – felelte Gothár Péter. – Nincsenek meg egymás nélkül.

– Ha választani kellene?
– Nem választanék! De nem is erről szól az egész, szabad az átjárás köztük, szerintem megteremtik a saját területüket a másikban.

– Emiatt tartják eklektikusnak az életművét?
– Azok mondják, akik szerint egy embernek homogénnek kell lennie. Pedig aki kérdéseket tesz fel, reagálnia is kell. Szellemi szabadságot, s remélem, nem hangzik nagyképűségnek, gazdagságot jelent, ha az embert nem gátolja a fantáziája.

– Emiatt kedveli a dokumentalitást?
– Nehéz valamiről igazat állítani, ha nem valós a háttér. S szeretem, ha valami emelt, ha szimbólumrendszerbe van illesztve. A legizgalmasabb ugyanis mindenben az ember, nem szabad leválasztani az életteréről, megfosztani az érvényességétől.


– Így viszont nagyon el kell találni az arányokat.
– Minden állítás próbája az idő. Ha stimmelnek az arányok, az érvényesség is megmarad. Ezért veszélyes a film a mindenkori hatalom számára: dokumentálja az aktuális valóságot. Mint ahogyan az írás, a fotó is, még ha stilizált elemeket is tartalmaznak. Ha egy alkotó jól teszi fel a kérdéseit, a mű eséllyel áll az idő próbája előtt.

– Ez alapján a jó művész: politizál.
– Azt mondani, hogy valaki a jelenlétével vagy a művészi tevékenységével szándékosan politizál, vagy nem politizál, az így nem igaz. Aki színdarabot, filmet, regényt vállal egy adott társadalmi szituációban: az így már a létével politizál. Hiszen az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, nem a válaszadás. Csak segítsen megértetni az emberekkel a felmerülő kérdéseket. Amúgy tőlem távol áll a politikusi alkat.

– És a politika?
– Mindig döntő, mit tart fontosnak, mennyit ad magára az adott hatalom, amikor meghatározza egy adott ország kultúráját. Aki művész létére politizál, nem jelenti, hogy közvetlenül beleavatkozhat a politikába. Viszont fordítva sem egészséges...

– Egy rendező már a darabválasztással jelezhet a közönségnek. Pláne a darabon belüli hangsúlyozással. A mizantróp-rendezésében Alceste a közönség felé fordulva mondja: Emberek? Nem! Ezek valódi farkasok! Söpredék, köztetek én élni nem fogok...
– Aki úgy kezd el egy darabot rendezni, hogy most akkor politizálni fog, elveszett. Az ugyanis a közönség dolga, hogy megfogalmazza a válaszát.

– Azért előfordult, hogy kimondta. Például Pierre a Megáll az időben: „Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!” Vagy: „Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok”...
– Olyan történelmi van szó, amikor a világ kifordult magából. S hogy egy ötven évvel korábbi időszakról szóló film ma ilyen gondolatokat ébreszt, hát...

– Ma mit mondana Pierre?
– Nem gondolkoztam rajta. De szerintem bizonyos gesztusaival előbb-utóbb találkozni fogunk a mindennapi életben.

– Amúgy félelmetes, hogy ma is sokatmondóan aktuális...
– Megint váltókorban élünk. Gyors, hirtelen, s senki sem tudja, hová vezet. Sejtések, szorongások vannak, illetve azt is tudjuk, a történelem bizonyos dolgokban ismétli önmagát, a korábban megfogalmazott kérdések újra előjönnek. S csak ezután fogalmazódnak meg az újak. S az újdonság hozhat meglepetéseket...

– Ha elvonatkoztatunk, ilyen a mostani feltűnése is Kaposváron. Nem színdarabbal jött, hanem fotókkal.
– Megtiszteltetés, hogy meghívtak.

– Mennyire más ilyen objektívon keresztül a világ.
– A fényképezőé mást tud, mint a kameráé. S a fotó is más, mint a film. Kézbe lehet venni általa az időt. A másodperc töredéke alatt bekövetkező mozgások, mozdulatok is új időkeretet kapnak általa, így minden kép új értelmet ad. S ez izgat a fotózásban: olyan szelete az időnek, ami más műfajban nincs meg.

– A múzeum egy kőhajításnyira van a színháztól...
– Tudom, kikerülhetetlen ez a kérdés. De nem ezért vagyok itt. Az a tízegynéhány év, amit a Csikyben töltöttem, teljes értékű része az életemnek. Talán a legfontosabb, életkorban és tapasztalatban egyaránt. De nem visszahozható. Csak felidézhető, lezárt szívügy.

– Minden zárás egy új kezdete.
– Az az egészséges, ha cserélődnek a tapasztalatok, jönnek az új erők. A másfél évtized az összes megelőző és utánfutó kaposvári évaddal maga volt a mozgás. Csak remélni lehet, hogy a mostani országos színházi értelemben vett átszerveződés csak látszólag visszalépés, valójában valami tisztulási folyamat eleje. Legalábbis szeretném ezt gondolni, még akkor is, ha a filmes, színházi élet anyagi ellehetetlenítése inkább valami tálib sötétséget vetít előre.

– Egy kézbe, kormánybiztoséba került a filmszakma irányítása.
– És senki sem tudja egyelőre, mit is jelent ez. A legnagyobb probléma, hogy a film gyorsreagálású erő kellene, hogy legyen, s néhány hónap alatt, míg a számunkra ismeretlen rendszer beáll, filmek halnak meg, s soha vissza nem térő pillanatok vesznek el.

– Van jövője a hazai filmnek?
– Azt mondják, fél év rombolást másfél évtized alatt lehet rendbe hozni... Ha egyáltalán. A most beborított emberi sorsokat, katasztrófákat ugyanis nem lehet meg nem történtté tenni. A kultúrát csinálók sérülékenyek, egy műhely, ahol társulatépítés folyik, majd felborul, már sosem épül újra, s az érintettek életében végleg eltörik valami. S ugyanez vonatkozik az el nem készült filmekre is. Nem biztos, amit az idén elhalasztottak, jövőre majd érvényes, meg lehet csinálni.

– Fél, hogy falak épülnek a kultúra köré?
– A tanítványaim egy része rémisztőnek tartja az azonosságot a 30-40 évvel ezelőtti dolgokkal, melyeket csak filmekből ismernek. A korosztályom pedig riadtan ismeri fel a gesztusokat, melyek elől, ha tudott, elmenekült, ha nem, megpróbálta túlélni őket. Egy rossz tapasztalatokkal rendelkező nemzedék még így is későn kapcsol, s ráérősen számolgatja a már jól látható eredményt...

Gothár Péter Papírképek című fotókiállítása megtekinthető 2011. 01. 28 – 2011. 04. 11. között a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban.



Forrás: sonline.hu