Minden magyar tudja, hogy mi az. Van, akit a hideg ráz tőle, és van, aki imádja – mindenesetre fogy rendesen. Mosolyog a vizes ember is, ha felbukkan egy régi jó ismerős – az Unicum.
Ha valami 1790 óta létezik, az igencsak beette (beitta) magát a honi köztudatba. Mindenki látott már fekete, gömbölyű palackot, amiből apa olyan áhítattal iszik, hogy az valami nagy csodát ígér, aztán persze az első találkozás egyike a legnagyobb csalódásoknak. Mégis, idővel, szépen és lassan a nagyja megkedveli.
Ráadásul az unicumozásban van valami menthetetlenül magyar, elvégre igencsak büszkék lehetünk arra, hogy ez a cég a mai napig él és virágzik, mintha nem fogna rajta se idő, se háborúk.
A Zwack budapesti telephelyén, a Soroksári úton kapott helyet a gyár múzeuma és látogatóközpontja, ahol Zwack Sándor jóvoltából egy rendhagyó múzeumi tárlatvezetésen vehettünk részt. A tárlat nemcsak a cég, hanem egyben a család történetét is megörökíti, hiszen a kettőt elég nehezen lehet különválasztani. A vitrinekben őrzött eredeti üvegek, plakátok, könyvek és itallapok, kiegészítve a családi fotókkal, útlevelekkel, kisebb-nagyobb ereklyékkel sikeresen elevenítik fel a huszadik század nagyobb fordulópontjait.
A közvetlen és lelkes Zwack Sándor elmondása szerint először csak családi múzeumnak szánták a kiállítótermet, mert nem tudtak mit kezdeni a több ládányi emlékkel, és úgy voltak vele, hogy akkor már ne porosodjanak dobozban. Aztán szép lassan rájöttek, hogy ez érdekli az embereket, és azóta bárki számára megtekinthető.
És érdemes is, mert megtudhatjuk, miért perelte be a Vöröskereszt a Zwackot, hogyan menekült meg az Unicum titkos receptje a háborúban, mi köze volt az Unicumnak a neonreklámokhoz, hogy mi volt a különbség az eredeti és a hamis Unicum között, hogyan kapta vissza a család a céget, és hogy mi történt a rendszerváltás óta.
Zwack Sándor, aki a hatodik generáció a családi vállalkozás élén, rengeteg szeretettel beszélt mindezekről, ráadásul nem is voltunk túl sokan, így valóban családias jelleget öltött a tárlatvezetés, volt egy kis sztorizgatás, nevetgélés, apró összekacsintások.
A kiállítótér felső szintjén pedig, katonás rendben nagyjából 15000 minipalack várja a látogatókat, ami ezzel Európa legnagyobb gyűjteményének számít. A világ minden pontjáról származó palackok között van egy-kettő kifejezetten ritka darab, bár ember legyen a talpán, aki emlékszik mindegyikre.
A történelmi áttekintés után megtudtam, milyen illata van a tömény unicumos levegőnek, és hogy milyen érzés majd’ egymillió liter Unicum között sétálgatni. A telephely alatti pincében, hatalmas tölgyfahordókban érik ugyanis fél évet minden egyes feles Unicum, ami aztán fogy is rendesen: évente 3 millió litert tüntetünk el belőle itthon.
A recept, annak ellenére, hogy nagyüzemben kell előállítani az ország kedvenc gyomorkeserűjét, a mai napig titkos, és csak a családtagok ismerik.
A délután csúcspontja természetesen az Unicum-kóstolás volt, amit Gulyás Csaba italszakértő vezetett, és jó házigazda módjára szorgosan töltögette az üresedő poharakat, akár Unicumot, akár a kissé édesebb Unicum Nextet válaszotta a kóstoló. A hangulat persze egyből oldódott egy kicsit, így a kóstolás könnyed csevegésben végződött, ahol bárki kérdezhetett bármit, arra megkapta a választ.
Ahogy én is, mégpedig arra, amit még dél körül tettem fel magamnak: szeretem én egyáltalán az Unicumot?
