„Szeretném: a szabadságot
Ember földön ne gátolja,
Imádják az igazságot,-
Minden ember ezt akarja.”
(Lakatos Demeter: Szeretném című verséből)
Annak idején, amikor a bennünk lévő vágy arra késztetett, hogy elkezdjünk írni, gondolkodni, töprengeni kicsinyke létünk felől, nem tudtunk másképp tenni, minthogy megfogtuk Lakatos Demeter verseskötetét, elolvastuk verseit, és tanulva tettre akarásából, tűzzel égő vágya erőt adott nekünk, erőt arra, hogy a lehetetlent is merjük vállalni. Lakatos Demeter sem tett egyebet, mint küzdött a „betűk nélküli” magyar lelkével ott Szabófalván. Nem is tehetett mást, hiszen nem tanulta a magyar betűkészletet, nem olvasott magyar írást s mégis magyarul érzett, gondolt és gondolkodott a világról, magyar volt ízig-vérig olyannyira, hogy versein keresztül lelke sír a magyar vérei iránt. Olyan ez, mint amikor a gyermeket elhagyják, és nem törődnek vele, eltéved, nem lát kiutat a nagyvilágból, könyörög, toporzékol a kézfogásért.
Szabófalván látta meg a napvilágot, 1911. november 19-én, egy őszi napon: hogy is születhetett volna máskor, hiszen népe is a folyamatos őszbe születik bele, s most is őszi álmát alussza, igen mély álmát. Nem tanult egyetemet, egyszerű ember volt, egyszerű és gondolkodó. Ami a leginkább naggyá tette őt, az a tűzzel égő vágya, hogy írjon és írjon, igaz próbálkozott ő románul is, de nem fogadták be. Miért is fogadták volna be, hiszen nem volt közülük való, lelkének rezdülései nem kerülhettek egy hullámhosszra az ő lelkük rezdüléseivel, idegen volt számukra és az is maradt örökre, hál’ Istennek. Volt ő minden, vajat készítő proletár, autót vezető álmodozó és tűzet rakó versköltő. A tűz az hasznára vált, mert a „Nagy-nagy”(amit még József Attila szorgalmazott) tűznek egyik oszlopos tagja lett, s felemelkedett a XX. század költőinek sorába, hogy most szavain keresztül megértsük, az élet egy állandó küzdelem, főleg a Moldvai magyaroknak. Vajat gyártott, de mégis éhezett, tűzet rakott, de mégis fázott, száguldozott az utakon, de mégis egy helyben maradt, csak halála után lakhatott jól, melegedhetett meg, és érhetett célba. Száz éve jött a világra, de száz év sem volt elég, hogy megállítsuk népének romlásba vezető sorsát, nem volt elég meghallatni jajveszékelő hangját. Bár születésekor még határ választotta el erdélyi testvéreitől is, életének nagyobb részét mégis egy ország határain belül tölthette velük, talán ennek köszönhette, hogy Dsida Jenő felfedezte, és azt mondta: ezeket a verseket meg kell jelentetni, s tovább lelkesítette a Kárpátokon túli pacsirtát, hogy írjon, írjon. És tovább írt. Írt szülőföldjéről, természetről, Istenről, szerelemről, népéről, szüleiről, barátairól és fájdalmairól. Mindenről, amiről egy költő írhat.
Ebben az esztendőben Róla fogunk beszélni, Őt fogjuk megismerni és megismertetni mindenkivel, minden szavunk, ami Csángó Tükörben leíratik, az Ő nagyságát akarja dicsérni, hirdetni. A 20 éves múlttal rendelkező és az ő nevét viselő Lakatos Demeter Egyesület is ez évi tevékenységét az ő megemlékezésére szenteli. Ebben az évben megtanuljuk verseit, megtanítjuk verseit, megismerjük életét és megismertetjük életét. Az újra feltámadt Csángó Tükör is a csángó költőt akarja ismerni, megismertetni, hiszen annak idején az első megjelent számának címlapján is a fent idézett strófával debütált. A Lakatos Demeter Egyesület az év folyamán több rendezvényt is tető alá szeretne hozni Lakatos Demeter tiszteletére, úgy Magyarországon, mint a költő szülőföldjén, Moldvában. A magyar iskolába járó moldvai magyar gyermekeknek ismerniük kell legrégebbi költőjüket, akinek sajnos nem volt szerencséje, hogy a magyar ábécét ismerhesse. Őt nem keresték fel, és kérték arra, hogy menjen magyar órára, de talán neki is köszönhetjük, hogy a XXI. század első éveiben, már a Moldvai iskolákban is bevezették a magyar oktatást, s persze köszönhető ez minden olyan civil szervezetnek és a szervezetekben dolgozóknak, akik szívesen tettek a moldvai magyarok fennmaradásáért. Tegyük meg azt, hogy ebben az évben egy kicsit többet gondolunk Lakatos Demeterre.
