Azt tudjuk – vagy legalábbis sejtjük –, hogy csinálják a profik. De mi a helyzet egy amatőr hobbizenekarral, akik évente szigorúan csak egy fellépést vállalnak? Nagy Attila Pétert, a Dr Kotász egyik oszlopos tagját kérdeztük a világkörüli turnékról, feldolgozásokról, és arról, hogyan függ össze a karrier a zenével.

- Mióta létezik a zenekar?

- A zenekar gyakorlatilag egy gimnáziumi garázszenekarnak indult. 17 évesen kezdtünk el együtt zenélni, akkor még más néven. Ezzel a névvel a zenekar 1994 óta létezik.

- Miért kapta a zenekar ezt a nevet?

- Mert imádjuk ezt a nevet. Mert jó. Doktor Kotász ugye a Tanú című film egyik szereplője, akiről sokáig azt hittük, hogy nem szerepel a filmben, de mégis. Abban a jelenetben, amikor Pelikán elvtársat készítik fel a tárgyalásra, jön egy férfi, és megborotválja. Ő Doktor Kotász. A Tanú egy zseniális film, és kellően szürreális.



- Mi hajtja az embert ennyi idő után?

- Középiskolásként az ember még világsztárként látja magát, hevernek a nők a lába előtt, tombol a közönség, amikor 20 perces gitárszólót játszik. Aztán rájön, hogy látja a korlátait, hogy nem Jimi Hendrixnek született, de ez nem baj – nem lehet mindenki Jimi Hendrix. Már más lesz a fontos.

De a sokévi küszködés meghozta a gyümölcsét, mert a gimnázium alatt rengeteget próbáltunk, és elmozdultunk a garázsszintről. Szürreális fellépő helyeken játszottunk 6 fős közönségnek.

Aztán jöttek a 20-as éveink, az egyetem, ami jó terep a bulira, és lassan valamilyen muzsikává kezdett válni a kezdeti reszelés. Az elején ugyanis még nem volt saját számunk, közönséggyilkos zenét játszottunk. Amikor már meg tudtuk fogalmazni a véleményünket, úgy jöttek a saját számok, és azt vettük észre, hogy ez tetszik a közönségnek, mert a dalok megközelítették a világot. A ’90-es évek első felében sokat játszottunk budapesti rockklubokban, gázsiért, ami akkor nagy királyság volt.

’93-ban például 8000 forintot kaptunk egy szombat estéért, ami úgy nézett ki, hogy ott voltunk a színpadon, játszottunk, aztán mi is lementünk a közönség közé bulizni. Lett menedzserünk, és külföldön is játszottunk párszor, Ausztriában, nyugaton, azt nagyon szerettük, sőt, az első 3 stúdiófelvételünk is ott készült – az más kérdés, hogy ezek sosem jelentek meg sehol. Igazából mi voltunk az ország legamatőrebb zenekara, amire akkor nem, de most már büszkék vagyunk.

Eltelt még egy kis idő, közeledett az egyetem vége, és rá kellett jönnünk, hogy most már komolyak a tétek. Mindenki aktívan dolgozott, és be kellett látni, hogy így nem megy tovább, mert egész egyszerűen nem fért bele. A tagság is megváltozott egy kicsit, én pedig akkor kezdtem riporterként dolgozni. Az heti 7 napot jelentett, és nem ment a zene a munka mellett, így kiléptem. A zenekar még működött utána egy-két évig, aztán a család, a karrier miatt teljesen abbamaradt a dolog.

Eltelt 10 év, és tulajdonképpen nem is beszéltünk, mert az elválás konfliktusos volt, és mindenkiből erős érzelmi reakciókat váltott ki. Ugyanakkor jó volt ebben a közegben felnőni, sokat lógtunk együtt, például elmentünk együtt egy spanyolországi túrára egy olyan kocsival, amit gyakorlatilag a rozsda tartott egyben. Olyanok voltunk, mint a testvérek, egymás legszorosabb barátai, mert akkor voltunk együtt, amikor az ember ráérez a világra.

Amikor idősebbek lettünk, meg bölcsebbek, felhívtuk egymást, és újból leültünk társasjátékozni. Rizikóztunk hajnalig, mint a régi szép időkben, és akkor kezdődött az új korszakunk. Megint elkezdtünk összejárni, de kerültük a kínos Dr Kotász témát, aztán egyszer csak valaki mégis bedobta, hogy mi lenne, ha... Én évekig húztam, hogy már más a fontos, meg 10 éve le sem vettem a gitárt a szekrény tetejéről. Mert féltem. Féltem, hogy mi van benne, hogy mi lehet ott, elvégre 10 évig vízszintesen feküdt a tokjában.

Aztán volt egy pillanat, hogy most már tényleg, pár számmal lépjünk fel valahol. Elég drámai helyzet volt, de kiderült, hogy működik a hangszer, nem felejtettem el mindent, persze nagyon nem ment az egész, de jó érzés volt, és akkor rájöttünk, hogy ez kell nekünk.

- Akkor miért csak évi egy koncertet ad a zenekar?

- Mert több tényleg nem fér bele, de ez az egy már nehogy ne férjen bele. Hogy mi szórakozunk, az magánügy, de ezt a jó érzést meg lehet osztani másokkal, és az egészen felemelő élmény, amikor az egész visszajön. Visszaáramlik a közönségről, és akkor az ember azt mondja, hogy hoppá, ezt muszáj csinálni.

Ezeknek a koncerteknek lassan már hagyománya van, az idei lesz a 4. Mindig télen tartjuk, január végén – február elején, és egyre többen jönnek. A másodikon már megtöltöttünk egy kis helyet, a harmadikon előzenekart is hívtunk, a Gyula egyedül jön-t. Ők egy helyen, egy reklámügynökségnél dolgoznak, és nagyon jók. Tavaly pedig 500 vendég jött, jó sűrű volt a közönség.

És hogy ebben mi a nagyon jópofa? Az amatőrizmus diszkrét bája. Mi nem tudunk, és nem is akarunk versenyezni a hazai profi zenekarokkal. Az a szórakoztató, hogy a fellépés majdhogynem zártkörű, mert régi kollégákat, tagokat, barátokat hívunk.

Azt hinné az ember, hogy az a könnyebbik út, ha a barátainak játszik, mert nincsenek olyan magas elvárások, de ez nincs így. A hírünk, azt vettük észre, elterjedt a baráti körben, mert kiderült, hogy jó és tetszik nekik, amit csinálunk. Ha minden héten játszanánk, akkor talán már az lenne az elvárás, hogy legyünk profik, így pedig évente egyszer csapunk egy jó bulit, amit várnak.

Akik eljönnek, azt mondják, hogy nem gondolták, hogy jó lesz. Buli van, tánc van, lassúzás van, éneklik a számokat, az egész egy kihelyezett házibuli. Sosincs belépő, mert ez kikötés, ezért mindig olyan helyen lépünk föl, ahol ezt meg lehet oldani.
A helyszínnél az is fontos, hogy legyen Unicum, ha lehet, sok, mert volt már olyan buli, ahol elfogyott, és taxival kellett hozatni.

- Most milyen stílusban nyomja a zenekar?

- Mindig rockot játszottunk, és nagyon sok feldolgozást. Próbáltuk szelektálni a saját számokat, hogy ne csak azokat játsszuk, de az is tetszik az embereknek, úgyhogy most egyharmad saját, kétharmad feldolgozás arányban vannak a repertoárban.

Feldolgozni pedig olyan dalokat dolgozunk fel, ami a mi korosztályunk mond valamit, vagy fontos. Szerintem nincs olyan az én generációmban, aki ne üvöltötte volna az Afrikát egy sör-Unicum kombó után. Nyilván hozzányúlunk a dalokhoz, mert nem tudjuk és nem is akarjuk úgy eljátszani, mint az eredeti. Játsszunk például Britney Spearst is, Madonnát, Lady Gagát, ezekből jópofa dolgok sülnek ki általában.

Állandó sztárvendégünk is van, aki régen gitározott is, most csak énekel: Medveczky Balázs. Illetve most meglepetésvendég is lesz, mégpedig a mai modern könnyűzene egyik meghatározó alakja, dalszerző és előadó is egyben, és bevállalta baráti alapon, hogy 1-2 szám erejéig ott áll velünk a színpadon. Hihetetlen inspiráló, hogy ott lesz velünk, kicsit parázunk is tőle, de ez benne a jó.

- Hogyan illeszkedett be a zenekarba a fiatal énekesnő?

- Az egy nagyon kedves történet. 16 éves volt, amikor rátaláltunk egy zeneiskolában. Stefanidu Janulát kérdeztük, hogy nem tud-e egy jó énekhangot, és ő ajánlotta Poczó Lucát, mert nála tanult énekelni.

Luca először azt hazudta, hogy 17, de lebukott, de ez nem zavart minket, mert borzasztóan tehetséges, és fantasztikus lelet. Mivel sokkal idősebbek vagyunk, ezért egy kicsit a lányunkként kezeltük az elején, mindig megszerveztük, hogy ki viszi őt haza a próbák után. Először bizonyos dolgoktól próbáltuk megkímélni, de rájöttünk, hogy nincs rá szükség, mert jó fej és nyitott, és most már ő is megkapja a magáét.

Nagyon belevaló csaj, és ő ezt az egészet, ezt az évi egy koncertet úgy kezeli, mintha a Wembley-ben lépne fel. Ha ő nem lenne, akkor nem lenne zenekar.

- Mikor esedékes az ez évi egy állomásos világkörüli turné?

- Február 12-én az Alcatrazban. Este 8-kor van kapunyitás, 9-kor kezdődik a koncert. Idén nincs előzenekar, mert szeretnénk sok számot eljátszani, a koncert után pedig jó barátunk, Dj Dominik fog diszkózni, 30-40-es korosztálynak való zenéket, amire táncolni is lehet. Sok szeretettel várunk mindenkit!