A világirodalom egyik legnagyobb alakja, a lélektani regény mestere Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1821. november 11-én második gyermekként született Moszkvában.
Heten voltak testvérek. Az apja egy szegénykórház fösvény és goromba orvosa volt, anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. 1837-ben tüdővészben meghalt anyja, és ekkor a család is széthullott.1837 májusában az apa úgy döntött, hogy két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra.
Itt érkezik el hozzá apjának halálhíre, akit vidéki birtokán kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonvertek. Nem sokkal e lelki megrázkódtatás után epilepsziás tünetek jelentkeznek Dosztojevszkijen, s e betegség élete végéig elkíséri.
1841-ben tisztté avatták, 1843-ban elvégezve az intézetet mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte. Első munkája (Balzac Eugenie Grandet-jének fordítása) megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett.
A Pétervárott írt A szegény emberek című levélregény kézirata Bjelinszkijre, az akkori orosz irodalom nagy tekintélyű kritikusára is nagy hatást gyakorolt és néhány hónappal később meg is jelent.
A hasonmással (1946) a kettéhasadt lelkű hőseinek sorát nyitja meg. Akárcsak Gogol Köpönyege -, a városi kisember szorongásairól, elnyomottságáról és kitörésvágyáról beszél. A bizarrul megkettőzött Goljadkin őse a 20. század sok regényhősének - az írói képzelet megkettőzi a "hőst": az egyik a szerencsétlen kishivatalnok, a másik a sikeres ember pénzzel, életkedvvel, beteljesült szerelemmel, kitüntetésekkel
Az 1849-es esztendő derékba töri Dosztojevszkij irodalmi pályáját: mint az utópikus szocializmus eszméit hirdető, cárellenes Petrasevszkij kör tagját letartóztatják, golyó általi halálra ítélik. A vesztőhelyen, az utolsó pillanatban kapott kegyelmet, így nem a halál, hanem "csak” szibériai száműzetés várt rá. Négy év kényszermunkára (1850-54.) kerül az omszki erődbe. Ez a kegyetlen ceremónia és a kényszermunka testi-lelki megpróbáltatásai súlyosbítják idegbetegségét.
1855-ig Szemipalatyinszkban teljesített katonai szolgálatot. 1857-ben megházasodott, majd feleségével (Maria Iszajeva) együtt 1859-ben visszatért Pétervárra. (A házasság boldogtalan volt, az asszony 1864-ben meghalt.) A börtönélmények írói és gondolkodói pályáján is nyomot hagytak, és szenvedései következményeként mélyen hívő emberré vált, aki tiszteli a fennálló rendet, s az egyszerű emberek messiási küldetésében hisz.
A Megalázottak és megszomorítottak (1861.) című regényében megteremti saját képmására nagy gonosz hőseinek elődjét, Valkovszkij herceget. A kényszermunka időszakának megrendítő tapasztalataiból építkezik a Feljegyzések a holtak házából. (1860-64.). E sikerek indították el nyugat-európai körútjára Angliába, Franciaországba, Németországba és Itáliába.
Anyagi gondjai rulettszenvedélye miatt is fokozódnak, s idegi zaklatottsága felerősödik. Kölcsönökre szorul, s a kiadókat ostromolja előlegért. De magánélete sem szerencsés: első felesége valósággal gyűlöli, míg a rendkívül értelmes, de egzaltált nagy szerelme, Polina Szuszlova elhagyja.
Az 1864-ben írt Feljegyzések az egérlyukból a tudathasadásos hős belső monológjait rögzíti. Az odúlakó kishivatalnoknak sikerült meteremteni a viszonylagos anyagi függetlenségét, bebújhatott a maga kuckójába, és onnan öltögethette nyelvét az egész világra. Hatása nagy követőkre talál Kafka, Camus és Sartre művészetében.
Hamarosan megszületik az a mű, amely a több szálú cselekmény mellett egyetlen gondolatot állít a középpontba, amely párbeszédekbe oldotta fel a Feljegyzések nyomasztó atmoszféráját. Ez az első, minden szempontból érett nagyregénye, a Bűn és bűnhődés (1866). Mintegy másfél évtizedig érlelődött benne az értelmiségi bűnöző figurája. Tulajdonképpen detektívregény, de a műfaj legnemesebb irodalmi értelmében. Három kérdés foglalkoztatja az olvasót: el meri-e követni Raszkolnyikov a gyilkosságot, tulajdonképpen miért ölt, s lesz-e elegendő belső ereje a megújuláshoz és újjászületéshez.
A játékosban (1866) a sorsot kihívó lélek kínja és nyomorúsága köszön vissza a beteges játékszenvedélytől és szerelmi érzülettől túlfűtött mű lapjairól.
Dosztojevszkij regényes élete itt folytatódik!
Forrás: Mi van ma?