Hollywoodi mozik és látványos ismeretterjesztő filmek borzongatják a nézőt a Földbe csapódó és mindent elpusztító kisbolygó, aszteroida rémképeivel. A csillagászok szerint nem eszik ilyen forrón a kását.
– Az eredmények alapján meglehetősen szokatlan mozzanattal van dolgunk, egy szupernóvával, nem sokkal a felrobbanása után. Nagy tömegű óriáscsillag megsemmisülésének lehetünk szemtanúi, pontosabban annak igencsak késői megfigyelői, hiszen a szupernóva távolsága 3–4 milliárd fényév, vagyis a jelenség 3–4 milliárd évvel ezelőtt, a Naprendszer és bolygónk kialakulása után nem sokkal történt. A robbanás fénye tehát évmilliárdokon át utazott a végtelen világűrben, mígnem egy tavaly őszi napon, 2010. október 31-én megérkezett hozzánk – fogalmazott Sárneczky Krisztián, a kutatóprogram csillagásza, számos kisbolygó fölfedezője.
A Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) titkára elmondta: az MTA Lendület programjának keretében múlt év nyarán új, korszerű digitális észlelőeszközt, CCD-kamerát szereltek fel a piszkés-tetői csillagvizsgáló 60 centiméteres Schmidt-teleszkópjára. Az új képrögzítő a korábbi kameránál tízszer nagyobb területet lát az égből, ami minőségi ugrást jelent a megfigyelésekben, és korábban nem folytatott észlelései programok beindítását is lehetővé tette. Az egyik ilyen program a Piszkés-tető Supernova and Trojan Asteroid (PISTA) Survey, amely elsősorban halvány, tehát nagy távolságban lévő szupernóvák felfedezését tűzte ki célul.
A szupernóvák, mint a Mátrából megfigyelt égi tűzijáték, az életük végén járó nagy tömegű csillagokból, vagy szoros fehér törpecsillag-párosokból fejlődnek ki, és az ismert világegyetem legnagyobb energiájú robbanásai közé tartoznak. A felrobbanó csillag fényessége néhány hétig vetekszik az őt befogadó és több száz milliárd csillagot tartalmazó galaxis, például a mi Tejútrendszerünk teljes fényével. De előbb vagy utóbb mindegyik elhalványodik, és örökre eltűnik a szemünk elől.
– Egy szupernóva-villanás mindig egyedi, csak egyszer lejátszódó folyamat. Ám amíg látszik, a fényében rengeteg információt hordoz magáról, és legfőképpen az őket befogadó galaxis távolságáról. A program beindítását az is segítette, hogy az 1960-as évektől három évtizeden át hazánk szupernóva-nagyhatalomnak számított. A Schmidt-teleszkóppal több mint 40 szupernóvát fedeztek fel az égbolton szétszórt, zömmel fényes galaxisokban. Az utolsót 1995-ben találták, ám a fotólemezek nyugdíjazásával a program is befejeződött, hiszen a korábbi kis látómezejű CCD-kamerával már nem érte meg folytatni ezt a kutatási területet. Az új berendezés azonban ismét utat nyitott a szupernóvák felfedezése felé – hangsúlyozta Sárneczky Krisztián.
Folyamatosan figyelik, azonosítják a Föld közelébe érkező kisebb-nagyobb meteorokat, hogy minél több olyat fedezzenek fel közülük, melyek keresztezhetik bolygónk pályáját.
– Bármikor érkezhet valamilyen, eddig általunk nem ismert váratlan égitest az űrből. Ám jelenlegi tudásunk szerint a Földünkre valós veszélyt jelentő nagyméretű égi objektumokkal való ütközés kockázata belátható időn belül meglehetősen csekély. Az ennél jóval kisebb, akár autó méretű vagy ennél nagyobb tömbnyi meteoritok ettől függetlenül 10–20 évente elérhetik a Földet, és becsapódásuk, felrobbanásuk helyi károkat okozhat. Tehát az embereknek sokkalta inkább a földi dolgoktól, például a közlekedési veszélyektől kell tartania, mintsem az odaföntről érkezőktől – húzta alá a kutató.
Orosz tudósok a napokban szakkonferencián vitatták meg az Apophis nevű kisbolygó esetleges becsapódását, és amennyire lehet, már most igyekeznek felkészülni ennek megelőzésére. A NASA kutatói szerint viszont a 2036-os közvetlen találkozóra valószínűleg nem kerül sor.
A távoli, látszólag elvont dolgok kutatásának megvan ugyanakkor a mindennapokban hasznosítható eredménye is. A nagy mennyiségű adat feldolgozására és kiértékelésére alkalmazott rendszerek és megoldások például segíthetik a hétköznapi kép- és hangfelismerést. Ami napjaink eszközeiben, akár okostelefonjaiban, biztonsági alkalmazásaiban is megjelenhet.
Forrás: heol.hu
