Bukarest a messziről jött ember játékszere: bárki, aki volt ott, bármit mond, arra kevés ellenvéleményt talál egy pesti kocsmaasztalnál. Érdekes ez azért is, mert annak az államnak a fővárosa, amelynek egy adott részével Magyarország a legélőbb kapcsolatokat ápolja – a dolog valahogy mégis úgy áll, hogy Bukarest, Kijev mellett, a legismeretlenebb szomszédos főváros.
Így hát a jó kis sztereotípiák alapján ítélünk. A sztereotípiákat a sajtó adja a kézbe, a sajtó pedig szeret az extremitásokkal foglalkozni: egyszerre hallunk felfoghatatlan fejlődésről és a város alatti csatornarendszerben élő tízezrekről, egyszerre hallunk toronyházakról és a lakótelepeken bóklászó egymillió kóbor kutyáról. A magában értelmezett városról, amelynek adottságai, korlátai vannak, és a meglévő anyag állandóan feleselget a külvilág hatásaival – mint ahogy az a város lényege –, kevés szó esik. Pedig itt sincs máshogy, mint máshol.
Bukarest értelmezéséhez segítségül kell hívnunk a történelmet: az ország történelmét, egy agyament diktátor vízióit, az 1977-es földrengést és ha szabad ilyen 19. századbeli terminust használnunk, a néplelket. Ezek dobják ki a végeredményt.
Az első élmény nekünk a repülőtér volt – egy óra Ferihegyről, és több szinten futó időutazás. Kocogós beton, ami ugyanígy kocoghatott a KGST idején, árnyalatnyival szürkébb és mindenképpen gondozatlanabb növényzet a kifutópályák mellett, 6-7 fokkal melegebb levegő és egy fogadóépület, ami nagyszabású és jellegtelen. A pénzváltóval való találkozást le sem írom, annyira közhelyszerűen sikerült. De ez biztos Pesten is így van. A város felé (nocsak: nem mint nálunk!) autópálya – mégis dugó.
Egy monumentális település ígéretét kapjuk: hatalmas sajtópalota (mint kiderül, a város második legnagyobb épülete), és egy olyan, városkapunak értelmezhető épületegyüttes, amilyen mifelénk nincsen. Északról támadunk. A tömbök szürkék, de nem ocsmányak. Az az érzése az embernek, hogy mintha a házgyári világ talán utolsó kreatív időszakából, a negyvenes évekből szerzett tervek alapján később, a hatvanas években húzták volna föl a házakat. Amit a monumentális intró sejtet, éppen a belvárosban nincsen: egy izmosabb, már nem Miskolc, még nem Zágráb vár bennünket, és eszünkbe jut, hogy hát persze: amikor a belváros épült, még nem volt ekkora ország a főváros körül. Ekkora lehet egy ma 12-14 milliós ország fővárosa. Mint ahogy Pest sem hazudik: a vízfej csak a mai államhoz mérten vízfej, Budapest egy 25-30 milliós államhoz mért főváros. Hogy Bukarest hogyan lehet ilyen, aránylag kicsi centrum ellenére kétmilliós, arra persze a rengeteg lakótelep a válasz: belülről is érződik, hogy a város túlnyomórészt körüllakók városa, amiről meg is győződtünk: az egyik metróvonal Pipera nevű végállomásánál máris érződik, hogy más dimenzióba léptünk.
A belvárosból induló sugárút (amit egy ott talált ingyenes lapban a New York-i Time Square környékéhez hasonlítanak) valahol egy zártabb Hungária körút és a Váci út Lehel tértől kifelé tartó szakasza közé tehető, ha párhuzamot keresünk. De lehet, hogy nincs ennek értelme akkor se, ha Bukarest belvárosában folyamatos dèja vu-vel küzd az ember.
A belváros sietős, zsúfolt, ötletszerű, befejezetlen és folytathatatlan. Nem lehet azt mondani, hogy csúnya, de azt se, hogy szép. Azt se, hogy ellentmondásos. Pontosabb az, hogy biztató. Minden sarkon látni olyat, hogy: na, ebbe az irányba kéne továbbmenni építészetileg – de mivel 2008-ban vagyunk, tudjuk, hogy a dolog befejezett. Kétségbeejtő: annyi jó ötlet, mondjuk úgy, ügyes húzás van benne, amennyi a török után újjáépített alföldi városokban összesen nincsen. És mindegyik jó ötletre jön egy újabb, az előző pedig bukik.
A Trikolór tér, ahol két szálló és a gyönyörű tiszti kaszinó van, az egyetlen, szinte hibátlan belvárosi pont – de a körben álló házak mögül majd' minden oldalról bekacsint a térre egy szörnyszülött. A két Váci utcának, Vörösmarty térnek, korzónak megfelelő helyszínek hiányoznak. Várostervezési szándéknak vannak nyomai (főleg a következetlenül előbukkanó szellős terek ilyenek), az egész mégis adhoc-jellegű. Ötven méternyi, csinos helyi Ráday utcára ötven méternyi külső Bartók Béla út, arra megint ugyanakkora Belső-Ferencváros. Ha a fényképezőgéppel épületegyütteseket veszünk, Párizst látjuk, ha önálló épületeket házakra fókuszálunk, gyakran a párizsos Budapest jut eszünkbe, ha a terekre fókuszálunk, olyat látunk, amilyennek Moszkvát képzeljük – ha viszont a részletekbe megyünk bele, tehát a házak sarkait, a festést, az aszfaltcsík szélét, az ereszeket, a járdák mellékét nézzük, valami sosem látott, de messzi és nem jó világ ugrik be, mondjuk Kabul.
Elnagyolt, mégis kisléptékű város. A járdák állapota messziről fel se tűnik, de közelről: húszméterenként egy buktató, kiálló csavar, kockakő, és láttunk több fedetlen, jelzetlen csatornanyílást is. Ami még nagyon szembetűnő, az a drót. Pszichedelikus élmény, és nem találtunk rá magyarázatot. Annyi a drót az oszlopokon, hogy az valósággal ijesztő. Egy-egy villanypózna tetején összetekerve a szükséges felett még minimum 100 méternyi kábel figyel az utca szintje fölött 15 méterrel, és van, hogy a kötegeket a fák tartják. Láttunk olyat, hogy egy épülettömb van összedrótozva, olyat, hogy parkoló autók 20 centi vastagságú kábelszőnyegen állnak – a légkondicionáló gépek homlokzati drótvezetése pedig a 100-120 éves házakon azt juttatja eszünkbe, hogy a civilizációnak nem feltétlenül alapja, hogy megtartsuk az elért eredményeket, és ha elbúcsúzunk tőlük, azt egy alternatíva kigondolásával tesszük. Ez bizony felélés, a meglévő dolgok nem ismerete, lelakása, használata addig, amíg használható. Hamar mondom: nem bukaresti sajátosság ez, inkább kelet-közép-európai. Abban mi is benne vagyunk.
Az élőhely lehasználása fordított arányban áll pl. az autókkal. A belvárosi házak legtöbbjéről az ugrik be, hogy ez egy szegény ország. A gondozatlan házak alatt viszont szép autók parkolnak. Mondhatnánk a kézre álló lózung, hogyaszongya: sok leszakadt Dácsia és sok feketeablakú Mercédesz. Pedig nem. A pestinél jobban karbantartott járműpark, az uralkodó persze az alsó középkategória, viszont érdekes: a terepjárónak kicsi, utcai autónak nagy maxik (6-7 millió Ft) szembetűnő számban. Sokkal-sokkal több, mint nálunk. Valószínűleg éppen az autókban álló pénz hiányzik a homlokzatokról. Szintén univerzália: a közös költségbe mi se szívesen adunk plusz pénzt, hogy felújítsák a házat – viszont simán fölveszünk 8 évre hitelt (naná, devizásat!), hogy új autóval toljuk a szomszédot egy még nagyobb hitel felé.
