Az ilyen típusú magyarországi adók furcsa módon igyekeznek tökéletesen lekoppintani egymás mûsorait is, így kínálva mindent, ami csak szem szájnak (hány)ingere. A kérdés csak az, hogy van-e aki eldöntse, hogy hol is van annak a bizonyos lónak a túloldala? Nem tudom ugyanis, hogy mi idegesít jobban; a skizofrénia tüneteit produkáló, haját tépkedõ hiperaktív mûsorvezetõ, aki a képernyõrõl kiabál velem, hogy telefonáljak, vagy amikor egy adás alatt háromszor kell végignéznem, amint egy mindenféle szájápolási terméket mélyen megvetõ kissebségi állampolgárról derül ki az apaság ténye, hála a méregdrága Mónika show-s DNS-teszteknek.

Egy másik adón egész más a helyzet, ugyanis ott az indiai bábszínészbõl lett "szociológus" Joshi Bharat olvassa fel épp a laboreredményeket két tömegverekedés között.
A szellemi kivégzést folytatván az egymást megvendégelõ mondvacsinált "Megasztárok", Fekete Pákók, a produkció nélküli produkciók fõszereplõi, a "celebek" gyarapítják esténként a kulturális örökséget. Amikor naivan azt hiszem, hogy Gyõzikénél már nincs lennebb, szintén fõmûsoridõben alkalmam nyílik figyelemmel követni az egykori lantmûvész dzsungeles-maszturbálós különszámát, rögtön a "Mér nem mész el az anyádba?"címû szóváltása után.

A csakúgy fõ mûsoridõs sztármagazinokból végre megtudom, hogy Kelemen Anna miért utálja Havas Henriket, és hogy Fekete Pákó miért irigy Gyõzikére, valamint azt, hogy az éppen aktuális meleg házaspár hol töltötte a nyarat. Amint kikapcsolom a készüléket, hamar világossá válik számomra is, hogy ez is csak üzlet és az üzlet lényege, hogy mindenki megkapja, amit akar. Õszintén szeretném hinni, hogy a végtelen mennyiségû szellemi szennyvizet nem közkívánatra öntik ránk, és hogy a következõ generációnak nem a fent említettek lesznek a példaképei.