Ed Templeton kiállítása az Ernst Múzeumban olyan hévvel és erővel ragadja az embert a teljes nihilizmusba, mint Jack Kerouac Úton című könyve.

A kiállítás a Cemetery of Reason, azaz, az Értelem temetője címet kapta, amely megnevezés nem is áll olyan messze az igazságtól.

A múzeum viszonylag kicsi, három és fél termes befogadó terét fényképek százai lepik el. Mikor a látogató belép, még mielőtt szemügyre vehetné az alkotásokat, máris egy hihetetlen erős hatás éri. A képek együttese olyan erővel vonzza, hogy nincs megállás, az első pillanattól mint mágnes húzzák magukhoz egyre közelebb a fekete-fehér, később színes fényképek.

A kiállítás viszonylag kevés magyarázó szöveget ad a képekhez, talán azért, mert itt nincs szükség magyarázatra, talán azért, mert a száraz adatok olvasgatása kizökkentené a látogatót, ebből az egész Amerikát és világot keresztül-kasul szelő utazásból. Egyetlen magyarázatot és irányelvet kapunk a kiállításhoz, magától a művésztől.

Az első adag töménytelen fekete-fehér életkép megtekintése előtt Ed Templeton bevezet minket az aszfalt-birodalom hatalmasságába. A művész szerint az aszfalt mára legalább olyan fontossá vált az emberiség számára, mint a természet. Mindent ellepnek a kátránnyal borított ösvények, és az alkotó szerint ez valójában egy közösségépítő dolog. A XXI. század hippijei, gördeszkásai a betonon élik lázadó életüket. A betonon, ami mindent összeköt mindennel, és minden egyes ember közti valós fizikai kapocs. Ed Templeton nem vezet félre minket, mikor már kezdetben kijelenti, hogy a kiállítás egy utazás lesz, szigorúan az autópályák mentén.

Elsősorban Amerika van terítéken, és a látogató valóban úgy érzi, mintha a fent említett Kerouac regény őrülettől szabad, vagy szabadságtól őrült főhősével, Dean Moriatyval cikázna az amerikai államok között. Egy-egy számítógép, mobiltelefon felbukkanása emlékezteti a nézőt arra, hogy egy nem is olyan távoli világba csöppent. Néhol emlékeznie kell, hogy minden, amit a lát, a nem túl távol múltban és a jelenben játszódik.

Nem igazán egy korszak dokumentációja. Inkább azt bizonyítja, hogy nincsenek is olyan nagy különbségek a korszakok között, mint azt az ember hajlamos gondolni. A kiállítás fiatalokat, gördeszkásokat, hippiket és az utca embereit mutatja be, úgy, hogy megtalálja azokat a vonásokat, ami minden csoportra évtizedek óta jellemző. Az éppen a szexualitást felfedező tinédzserek képei készülhettek egy, öt, akár tíz évvel ezelőtt is, bármikor megállják a helyüket. A dohányzó és drogokkal próbálkozó mai lázadó fiatalok fotói felkavaróak, ám egyáltalán nem idegenek, és nem távoliak.

A művész pont annyi kritikát rejt el képsorozataiban, amennyi kell ahhoz, hogy kifejezze önmagát és gondolatait, ám ne legyen egy percre sem szájbarágós. Az Értelem temetőjében vagyunk, itt már alig van ítélkezés, csak a színtiszta igazság, és az elengedhetetlen humor. Ed Templeton az egyáltalán nem könnyű, és cseppet sem vidám életet humorral oldja, így a kiállítás nem válik nyomasztóvá. A színes rajzok, monumentális papír-fejszobrok és a néhol Andy Warhol-szerűen manipulált fényképek elvezetik a nézőt a valós világból egy képzeletbeli helyre, ahol szintén nem minden móka és kacagás, de legalább a látogatót felvidítja.

Ed Templeton kiállítása nagyon provokatív akar lenni, mégse lepődünk meg igazán semmin. A kiállítás nagyon különbözni akar mindentől, amit eddig átéltünk, mégsem látunk semmi újat, és mindezzel nincs is semmi baj. Az ellentmondások kiállítása, olyan életérzéssel ajándékozza meg a látogatót, mintha élete egyik legjobb rock koncertjén járt volna, és mint tudjuk, az ilyen élmény mindig feledhetetlen.