Tarr Béla a Torinói ló című filmjével elnyerte a filmkritikusok díját és az Ezüst Medvét Berlinben. A rendező egy meglehetősen provokatív interjúban, melyet a Der Tagesspiegelnek adott, a jelenlegi politikai helyzetről nyilatkozott.
Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy Tarr Bélát továbbra is nagy művésznek, talán a legnagyobb élő magyar rendezőnek tartom. Meggyőződésem, hogy a Berlinben begyűjtött díjai nem csupán az alkotók, hanem Magyarország, a magyar kreativitás sikerei is. Talán az elsők között voltam, aki gratulált neki szombat este.
Ahelyett hogy ezen díjnak most minden magyar önfeledten örülne és büszke lenne rá, arra kényszerülünk, hogy a rendező győzelmi mámorban elhangzott könnyelmű kijelentéseit elemezgessük. A torinói ló alkotójának a berlini "der Tagesspiegel"-nek adott nyilatkozatával nem az a gond, hogy könnyelműen tette, hanem hogy egészen egyszerűen valótlanságokat tartalmaz. (Ezen a ponton érdemes azért a lap, mint médium komolysága kapcsán leszögezni, hogy a 3,5 milliós Berlinben a lap 120 ezer példányt képes értékesíteni. A Der Tagesspiegelnek az utóbbi időben nem sikerült Magyarország kapcsán bármilyen pozitívumról hírt adnia.) Egy, a nemzetközi színtéren mozgó művésznek tudnia kell, hogy szavainak súlya megsokszorozódik egy ilyen díj után.
Tarr Bélának egy nap alatt sikerült elérnie, hogy a befogadók műveit ne azok értéke, hanem politikai hovatartozása szerint ítéljék meg. Nyilatkozata nem csak önmagának (sőt, neki legkevésbé), hanem az egész filmszakmának, valamint a teljes magyar művészvilágnak okozott kárt.
"Szabad ember vagyok, de már nem egy szabad országból" - mondja Tarr Béla a Tagesspiegelnek. Ezek képtelen vádak, nem is érdemes vitatkozni velük, hiszen magunk is képtelen magyarázkodásba keverednénk. Érdemes ennek ellenére is megjegyezni, hogy ezek a képtelen vádak Magyarország ellen nem Magyarországon, és nem egy magyar újságnak nyilatkozva hangzottak el.
A "mi Bélánk" (vö.: A legényanya) szerint a kormány "Kulturkampf"-ot folytat az értelmiség ellen, mivel az liberális és ellenzéki. Érdemes ezt itt és most kikérni magamnak-magunknak. Az elmúlt huszonegy év egyik szomorú tanulsága, hogy liberális véleményvezérek szerint aki nem liberális, az már nem is lehet értelmiségi, művész meg pláne nem. Méltatlan volna egy szép hosszú felsorolással élnem.
(Egyébiránt a Mesterházyk és Demszkyk országában nagyon kerülném a liberális szót még csak kiejteni is. A Kulturkampf alatt egyébként Németországban hagyományosan a Porosz Királyság, majd később a bismarck-i Német Köztársaság és a Katolikus Egyház közötti konfliktussorozatot értik, amely 1871-ben kezdődött és be is fejeződött 1878-ban. Fő tétje az egyház és az állam szétválasztása volt. Mindenki döntse el saját maga, hogy jelenleg van-e ilyen Kulturkampf hazánkban.)
"Az állami támogatásról aláírt ígéret már csak annyit ér, mint egy vécépapír"- fogalmaz Tarr. Igen, valóban. A kialakult helyzetért nagy részben felelős a Medgyessy-kormány idején a Magyar Mozgókép Közalapítvány részére beígért, de meg nem kapott támogatás, majd Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a minisztériumi átutalások egy évnyi elmaradása. Ezt a tényszerű mondatot elfelejtette hozzátenni.
"Magyarország az elmúlt húsz évben szabad és boldog volt." Én mondjuk tudnék egy hosszabb időszakot is említeni, amikor az ország viszonyai miatt nem voltam épp boldog. Például amikor honfitársaim szemét lőtték ki az utcán politikai véleményük miatt, vagy amikor kiderült, hogy becsaptak, és csalással ragadták meg a politikai hatalmat. Nem emlékszem, hogy az úgynevezett liberális értelmiség akkor tiltakozott volna például a Tagesspiegelben.
"Most egy kormányzati igazgatót neveztek ki, aki egyfajta cenzorként önhatalmúlag hozhat döntéseket." Ez egyrészt tételesen cáfolható, hiszen a kormány (igen, a kétharmados többséggel megválasztott) fog véleményt mondani a biztos programjáról, és hozzájárul vagy nem járul hozzá ezen program végrehajtásához. Talán érdemes lenne megvárni a kritikákkal a program elkészültét, talán érdemes volna legalább egy esélyt adni, ha már a szabadelvűségről esett szó, és ha már az előző, a kommunista diktatúrában gyökerező támogatási szisztémát sikerült csődbe hajszolni.
Egészen idáig sajnáltam, hogy Béla nem szeretne több alkotással előrukkolni, buta nyilatkozata ezt az érzést is sikeresen kiölte belőlem. Kommunikációelméleti szempontból azonban van egy tanulsága az ügynek: a XXI. században egy meggondolatlan nyilatkozattal egy művész akár egész életművét saját maga zúzhatja porrá. Tudom, hogy szomorú pillanat, ámde ritka is, jól jegyezzük meg.
Gulyás Balázs, magyar értelmiségi
a MOKÉP igazgatója
