Ultikulti. Vigyáznak a könyvre. Sajtórendőrség
A példa, amelyet bíró felhoz azért is időszerű, mert Nicolas Sarkozynek a multikulturalitás bukására és az asszimiláció elkerülhetetlenségére vonatkozó (Angela Merkel és Gordon Brown korábbi nyilatkozatait betetőző) kijelentése különösen aktuálissá teszi. „Kialakulóban volna – teszi fel e kérdést Fábián Ernő a nyolcvanas években – a fejlett ipari (ha úgy tetszik, posztindusztriális) társadalmakban a nemzeti és faji kérdés új oldala?”
S válasza azóta csak érvényesebbé vált: „Ami már most tényszerűen bizonyítható: a faji csoportok, etnikumok, nemzetiségek kívülről mint bevándorlók vagy vendégmunkások elárasztják a fejlett országokat (USA, Anglia, Németország, Franciaország), még nem lépnek fel különösebb politikai követelésekkel, de az olvasztótégely („melting pot”), amire (a „befogadók”) számítottak, nem tudja őket beolvasztani. Identitásukat megőrzik.
Megtörténhet, hogy a természetes népnövekedésben amúgy is visszaesett országokban a bevándorlók túlhaladják a kritikus határt, s mint önálló tényezők a társadalom sui generis tagjaiként lépnek fel a politikai élet színterén. Az Egyesült Államokban, ahogy az a szétszórt adatokból kiolvasható, az angolszász elemnél jóval nagyobb mértékben növekedő spanyolok, távol-keletiek, feketék, olaszok megbonthatják – belátható időn belül – a hatalmi egyensúlyt. (...)
Még távolinak tűnik – de, amint mondottam, beláthatónak – az az időpont, amikor a mexikóiak vagy mások nyelvükkel, kultúrájukkal fogják követelni helyüket az angolszász politikai struktúrában. Ez egyáltalán nem kizárt...”
Ma pedig bizonyosság. A neonacionalizmus pedig, amit Merkel, Brown és Sarkozy képvisel rendkívül rossz előjel a kisebbségi magyarság számára. „Nagy kérdés, hogy a kisebbséggé apadt többség arroganciája és a többséggé dagadt kisebbség beteges önteltsége és agresszív arroganciája hogyan férhet meg egymás mellett? A kérdésre Fábián Ernő már nem adhat választ, de nekünk, az ő európai utódainak elkerülhetetlenül válaszolnunk kell!” – írja Bíró Béla.
Költözik a Brassói Lapok szerkesztősége. Több száz kötetünk van, az új, otthonosabb de kisebb szerkesztőségben legfenebb száz ha elfér. A többit – kézikönyvek, lexikonok, tanulmánykötetek – az Áprily Lajos Főgimnáziumnak ajándékoznánk. Szinte rettegek megkérdezni a könyvtárost, elfogadja-e, miután olvasom a Népújságban Sebestyén Mihály jegyzetét, amelyben idézi a velem hasonló dilemmában lévő barátját: „Mit csináljak ezzel a sok könyvvel? Kire hagyhatnám, testálhatnám? Egyáltalán kinek kell? Felkínáltam a közeli beteljesülés reményében egy-két iskolának, de visszaüzentek, köszönik szépen, nincsen elegendő helyük, polcuk, a mai gyerekek nem olyanok, mint mi voltunk, ezek aztán veszettül vigyáznak a könyvre, el sem olvassák…”
Sajtórendőrség. Országos hetilapunk írását átvette egy megyei napilap. A cikk ismert esztétánkat, irodalomkritikusunkat döngöli földbe liberális nézetei miatt. A vélemény a liberalizmus évszázados küzdelmének eredményeként szabad! A napilap portrét is közöl az esztétáról, életrajzi adatokkal, amelyek között az is szerepel, hogy az inkriminált személy ismert (köz)írónknak évtizeddel ezelőtt a felesége volt. Vajon mire gondolt a szerkesztő? Arra, hogy közírónk szégyellje ezért magát, vagy esetleg, hogy ismerősei gratuláljanak neki, amiért elvált a többségtől eltérően gondolkodótól? Akármire is gondolt, az eljárása – amellett, hogy csöppet sem baráti egy jó baráttal szemben – etikátlan.
Forrás: Beol
