Egy jó lemezt bárki összedob – tartja a tudományosan nem igazolt mondás. Nos, a White Lies összedobott egy második klassz albumot is, a Ritualt, mely igaz, nem lett olyan briliáns, mint a 2009-es To Lose My Life, de még mindig az év egyik legjobb vállalkozása.

Hogy nem múlt el a hideg, szintipopos, new wave-ben gyökerező rockzene érvényessége, azt a Hurts minden várakozást felülmúló sikere is bizonyítja. Érdekes módon, a lemezzel korábban jelentkező White Lies most a Hurts szélcsatornájában arathatja le az újabb babérokat. Persze, a Hurts egydimenziós szintipopcsodájánál a White Lies komolyabb hangszeres teljesítményt produkált.

Igaz, hogy a Ritual némileg haloványabb a bemutatkozó To Lose My Life-nál, de csak azért, mert hiányzik róla két bomba sláger. Az új album a hideg elektronikára épít, a power-popos, gitárokat központba állító első album helyett. Ezúttal erősebb volt a New Order és az Ultravox hatása, míg az első album inkább a Simple Minds és Tear For Fears igézetében született. 

A lemezen négy szám viszi a prímet, a nyitó Is Love, a lemez talán legnagyobb slágere, a Stangers, de jól teljesít a Bigger Than Us és a Holy Ghost is. A többi felvétel szintén minőségi szolgáltatás. Azok, akik a 2000-es évek Depeche Mode-ját kedvelik, örömüket lelik majd a DM producere, Alan Moulder felügyelete alatt készült lemezben. 

A Ritual első felében hallhatjuk az erősebb számokat, a hatos trackig, a Holy Ghostig tart ki a lendület, utána leül az anyag. Ha kortárs hatást kéne említenünk, akkor a Joy Division-féle poszt-punkból a New Order felé sasszézó Editors az egyértelmű kapcsolat és a mifelénk kevésbé ismert Puressence. 

A Ritual intelligens, szerethető, atmoszférikus album. Azok számára, akik kedvelik a posztpunkos, New Order-féle, táncolható, mégis melankolikus dalokat, biztos, hogy az év egyik legnagyobb dobása lesz a White Lies Ritual című albuma.