Allan Metcalf amerikai nyelvészprofesszor utánajárt az „oké” szónak, hogy megírhassa az egyik legfurcsább nyelvészeti könyvet, melynek címe: OK: The Improbable Story of America's Greatest Word (OK: Amerika legnagyobb szavának valószínűtlen története).
Bár rövidítésnek vagy betűszónak tűnik, mégsem lehet egyértelműen ebbe a típusba sorolni. Kiejtése és írása titkokat őriz. Bár OK-nak írjuk, mégsem „ok”-nak ejtjük, mint 'valaminek az okát', hanem a két betűt külön ejtjük ki. Szintén különös, hogy hagyományosan nagybetűkkel írjük mindkét hangot, és ritkán használjuk írásban kiejtésbeli formáját, mint okay, vagy „magyarul”: oké.
A siker titka abban is rejtőzhet, hogy a világ minden táján kiejthető szót találtak ki az amerikaiak. A legtöbb nyelvben megtalálható az O magánhangzó, ahogy a K mássalhangzó is. Így a szócska vélhetően azért kerülhetett be a szókincsbe, mert bárki számára könnyen kiejthető. Általában az új szavak valami régihez való hasonlóság, kapocs alapján válnak a nyelv részévé, ám az OK szóval ez csak nagyon ritka helyzetekben fordulhatott elő, ezért gondolja úgy Metcalf, hogy a szó népszerűségét az egyszerű kiejthetőségének köszönheti.
Ám mikor is keletkezett ez a különös, apró, világrengető szó? Az író pontos dátummal szolgál: 1839. március 23-án lépett a rivaldafénybe, nem máshol, mint a Boston Morning Post második oldalán. Akkor még hivatalosan o.k.-ként leírva, jelezvén, hogy betűszóról van szó. Eredetileg a szerző viccnek szánta, az írástudatlanokon élcelődve, akik az „all correct” kifejezést hallás után "oll korrekt"-nek írták.
Arra, hogy mégis miért vált ez a vicc szállóigévé, majd mindennap használatos szóvá, az 1840-es elnökválasztások szolgálhatnak magyarázatul. Az egyik jelölt, becenevén Old Kinderhook a történelmi pletykák szerint nem tudott helyesen írni, sőt saját nevét is nehézségek árán tudta csak papírra vetni, így találta ki azt a módszert, hogy a hivatalos dokumentumok gyors aláírása érdekében csupán egy OK-t firkantott a lap aljára.
Így történhetett, hogy egy évtizeden belül az emberek is elkezdték „okézni” a papírokat, ezzel jelezve hivatalos dokumentumokon, leveleken és táviratokon, hogy minden rendben. Az OK egyszerre könnyen írható, mondható, és mindent kifejez.
A szó szárnyalásának a szépirodalom parancsolt megálljt. Míg privát levelezésben és beszédben bárki használhatta, neves írók ódzkodtak a szó leírásától, így évtizedeken keresztül egyetlen olyan amerikai regény sem született, amelyben a plebsz kedvenc kifejezése, az OK szerepelt volna.
A rehabilitációt a XX. század hozta, mikor a szó végleg bekerült a mainstream nyelvhasználatba, és már nem szlengként tartották számon. Bárki szégyenérzet nélkül áldozhatott a szóhasználat oltárán. Az évek során a szó eredete homályba merült, és egyre trendibbé vált a szócska. Olyannyira, hogy Woodrow Wilson amerikai elnök előszeretettel használta olyan dokumentumokon, amelyek tartalmával egyetértett.
A szó legnagyobb ereje talán pont rövidségében és egyszerűségében lakozik. Bármire, amivel egyetértünk, tetszik vagy egyszerűen nagyon oké, arra rávághatjuk ezt a két betűből álló kombinációt, amely semmilyen magyarázatot nem követel.
Annak ellenére, hogy ilyen sikertörténetet tudhat maga mögött a szó, hivatalos beszédek szövegébe a mai napig nem kerülhetett be, és egyelőre a bibliafordítások is OK-mentesek, ám pár évtized, és lehet, hogy az imáinkat is oké! felkiáltással zárjuk majd.
Forrás: BBC
