Üres ember, aki mellett nem fér el a múltja, és Grecsó Krisztián tudja ezt. Mellette el is fér a múlt, de nemcsak hogy elfér, hanem a jövőjét is meghatározza.
Adott egy harminc körüli, Budapesten élő, de nagyon vidékről származó fiatalember, akit épp elhagy a nője, ő meg fejest ugrik a családi szennyes kosárba, hogy akkurátusan kiteregessen mindent, amit ott talál.
A lavina egy fényképpel indul, ami magánéleti válságban tipródó főhősünk egyik apai rokonát ábrázolja, ám a kerületi újságban megjelent cikk után kiderül, hogy nem minden igaz a családi legendáriumból. Vagy nem pont úgy igaz, ahogy az idős családtagok elbeszéléseiből kiderül.
Innentől nincs megállás a fiatalember számára, és lassan mániájává válik, hogy kiderítse az igazat – vagy amit igaznak vél – azokról, akiktől származik. Könyörtelenül faggat, kérdez és hallgat végig mindenkit, akiről tudja vagy sejti, hogy helyére illesztheti a családi saga egy-két meglazult darabkáját. A véletlen, netán a sors természetesen segítségére siet, és több olyan embert is az útjába sodor, akik közelebb viszik a céljához. Hogy tényleg közelebb kell-e kerülnie ehhez a célhoz, arra csak ő tudja a választ, ahogy arra is, hogy mit kezd azokkal a történetmorzsákkal, amiket talán nem véletlenül nem mesélnek el a családi vacsoraasztalnál.
A könyv fejezeteiben megelevenedik a család múltja, a telep, a történelem zavaros korszakai, háborúk, forradalmak, a családtagok kitörési kísérletei és a főhős jelene, aki valóra váltotta felmenői álmát, és meg tudta vetni a lábát fővárosban. A kettő lassan, de biztos összefolyik a mában.
A regény nem nélkülözi a súlyos, masszív történeteket és epizódokat. Grecsó jól sztorizik, kellően érzékletesen és tapinthatóan festi le a telepi létformát, képes dokumentálni mindazt, ami ma már nem létezik. Már-már kegyetlenül írja le a nagybácsikat, nagyszülőket, rokonokat, és életük kisiklásának kisebb-nagyobb okait, legyen az szerelem, alkohol, vagy gyenge idegek.
Szeretem, ahogy Grecsó ír, bár az is lehet, hogy nem azt szeretem, ahogy ír, hanem azt, amit, végül is: egyre megy, ha tetszett a könyv. A bajom annyi volt csak, hogy nincs a könyvben sehol egy nyugvópont, sehol egy kapaszkodó, ahol a boldogság vagy a jókedv tetten érhető lenne. Az író olyan nyugtalan és nyomasztó atmoszférát teremt minden egyes lapon, ami csak egy szakadt vidéki presszó (kocsma) sajátja, ahol még a mosogatószivacsnak is megvan az önnön tragédiája. Ráadásul a végén sem oldja fel, sokszor tényleg sikítani lett volna kedvem.
Bár vitathatatlanul igaz, hogy a huszadik század magyar történelme nem a felhőtlen jókedvről szólt, és a kurvák élete sem fáklyásmenet, de nekem nagyon hiányzott valami, ami ad egy aprócska reményt, bármekkorát, hogy a felnőtt lét és a családi kutakodás nem csak saját magunk nyomorára döbbent rá.
Úgy, hogy ezt nem kaptam, egyszerűen jól esett befejezni a könyvet. Jó volt olvasni, mégis megkönnyebbülés volt, hogy nincs tovább, hogy nem derül ki már semmi apró, mocskos kis titok. Talán ezt szeretik a mazochisták – hogy milyen jó, ha vége van.
