Amikor 1928-ban a londoni Apollo Színház stúdiószínpadán egy alig 21 éves ismeretlen fiatal színész főszereplésével bemutatták RC Sheriff Az utazás vége című drámáját, még senki sem sejthette, hogy ez a premier egy csodálatos karrier első állomását jelenti éppúgy a darabnak, mint Stanhope kapitány szerepe a később vílághírűvé vált színészóriás Sir Lawrence Olivier-nek.

Alig egy évvel a bemutató után már 14 helyen játszották a művet Anglia szerte, s e rövid idő alatt 17 nyelvre le is fordították.

Az első világháborúban a franciaországi fronton játszódó szívbemarkoló történet rendkívül egyszerű. 1918 márciusában, a háború legvéresebb napjaiban, a német haderő által az angolokra mért tragikus csapás előtti napon csatlakozik a brit sereg St. Quentin-ben harcoló gyalogosszázadához az iskolapadból egyenesen a frontra vezényelt 18 éves katona. Raleigh itt találkozik újra hajdani iskolatársával,egyben nővére vőlegényével, a fronton töltött három év alatt a borzalmak elviseléséhez az ivásban menedéket kereső, alkoholistává lett Stanhope kapitánnyal.



A klausztrofóbiás fiatal újonc az iskola békésen egyszerű világából csöppen bele a háború poklába, a lövészárkok szűk valóságába.

A darab bepillantást nyújt a a katonák hétköznapi életébe, ahogy a megállás nélkül szakadó esőben, a lécekből és sátorponyvából összetákolt fabódékban is ragaszkodva a felső középosztálybeli angolok szokásaihoz, a halványan pislákoló gyertya lángja mellett, a fanyar angol humort sem nélkülözve, a menekülés reménye nélkül élik életüket tehetetlenül összezárva. Halljuk az egyre záporozó lövedékek süvítését, az egyre közelebb becsapódó gránátok robbanását,s ebben az őrületben, a halál küszöbén a fiúk az atyáskodó Osborne hadnaggyal az Alice csodaországban-ról beszélgetnek.



A szerző saját élményeire alapozva írta meg e művet, örök emléket állítva annak a majdnem 25 ezer katonának, akik értelmetlenül estek áldozatául a háború vérontásának.

A nézőtérről könnyes szemmel távozó közönség soraiban ott ült Winston Churchill is, aki a darabról csodálattal beszélve azt mondta, ez a mű egy pillanatfelvétel sok ezer emberről, néhány órával a haláluk előtt.

Ekkor még sem Churchill, sem a meghatott közönség nem tudhatta, hogy pontosan tíz év múlva Anglia ismét véráldozatra kényszerül, s az angol nemzet azóta sem felejtkezett meg azokról az időkről, amikor fiainak vér, szenvedés és könnyek árán kellett ismét megvédeni a hazáját.

A hagyományaikra és történelmükre oly büszke angolok tisztelek a múltat, ezért is kerül elő ez a darab újra és újra a brit színpadokon, ahogy 2004-ben a Tony díjas rendező, David Grindley is színpadra állította a West End-en.
A darab nagy sikerrel futott, hamarosan a Broadwayre is meghívást kapott, ahol az amerikai közönség az aktuálpolitikai eseményektől sem elfelejtkezve, mély átérzéssel ünnepelte az előadást.

Idén februárban pedig új szereposztással ismét bemutatták a drámát. A tehetséges fiatal színészek mellett, film- és televíziós főszerepeket maguk mögött tudó neveket is szerződtetni a produkció; pedig a szerződés nem csupán egy kényelmes, West End-beli néhány estés fellépést jelent, hanem egy egész évet lefedő, országos turnét.

A darabot ugyanis nem csak Londonban mutatják be, hanem a harminc helyszínből álló körút során egész Nagy Britanniát bejárják. Hétről hétre más más városban lépnek fel; aki csak egy futó pillantást is vet a térképre, az azonnal látja, mit is jelent ez.

A tavaszi állomások, Malvern, Oxford, Richmond, Darlington, Brigthon, Bristol, Cambridge, Plymouth, Edinburgh, Leeds, Bath és Windsor után egy röpke nyári szünetet követően ugyanilyen feszített tempóban jön az őszi turné. Anglia, Skócia, Wales és Írország közönsége egyaránt élvezheti a darabot; heti hat napon át minden este előadás, és hozzá mindenütt heti két, helyenként három délután matiné is, mindez egy szereposztással!

Magyarországon sajnos divat arról beszélni, hogy "van az a pénz”, amiért egy művész esetleg elvállal bizonyos feladatokat.

Nos, a kétkedők vagy inkább kötekedők kedvéért feltétlen meg kell említeni,hogy a Journey’s End bevételének jelentős százaléka a British Royal Legion jótékonyági alapítványába folyik, így nincs ok kételkedni a produkcióra szerződött művészek odaadó elkötelezettségében.

Az előadás jelentőségét az is jól mutatja, hogy a bemutató előtt az angol sajtó képviselőit a produkció meghívta egy kétnapos szakmai útra Franciaországba, egyenesen Saint Quentinbe, ahol az újságírók a darab rendezőjének, David Grindley-nek a vezetésével végigjárták azt az útvonalat, ahol az I. világháborúban harcoltak britek ezen a frontszakaszon. A mementóként megőrzött múzeumparkban láthatták az egykori lövészárkokat és bunkereket, melyek három éven keresztül szolgáltak fedezékül a gyalogságnak.

A darab kezdettől fogva telt házzal megy. Tízéves gyerekek ülnek nagyszüleikkel a délutáni előadásokon, éppúgy zsúfolásig tömve a nézőteret, mint az esti előadásokon. A nézők lélegzetvisszafojtva figyelik a hétköznapi hősök drámáját, ahogy reménytelenül kiszolgáltatva várják az idő múlását, mely a halálba visz.
Az angol sajtó szuperlatívuszokban ír a darabról. Stanhope kapitány szerepében a még szinte pályakezdő James Norton és Raleigh-ként a szintén ifjú Graham Butler játéka ugyanúgy elbűvöli a nézőket, mint a visszafogottságában is megrendítő apafigura szerepében a sármos Dominic Mafham, akit a magyar közönség „dr Dan Woodhouse”-ként ismerhet egy népszerű ír sorozatból, melyet nemrégiben vetített az m2. Jonathan Fensom korhű jelmezei; a lövészárok reménytelenségében sorsukra várakozó katonák rezdüléseit a világítással is tökéletesen kifejező Jason Taylor fényhatásai és a háború poklát elemi erővel megidéző Gregory Clarke hangeffektjei a csontig hatolnak.

Legördül a függöny, s a könnyező közönség taps előtti döbbent csendben, némán állva tiszteleg a meghajláshoz felsorakozó művészek által életre keltett, értelmetlenül elhunyt áldozatok emléke előtt. A mélyen megrendült britek emlékeikbe merülve, fájdalmas csendben hagyják el a színházat.

A zsebkendő után kotorászó idős angol hölgyekre és urakra, a meghatottságtól csillogó szemmel a kijárat felé araszoló diákokra gondolva, azon töprengek, hol, mikor éltem át ezt színházban itthon? Mikor is? Vagy legalább valami hasonlót?
Kutatok az emlékeimben, de valahogy egyre mélyebbre kell leásnom a múltban. Hol? Melyik hazai színház állt elő az utóbbi években olyan produkcióval, amely úgy szólította volna meg a lelkemet, hogy az nem csupán indulatokat gerjeszt, hanem valóban fölemel? Hol, merre van az a társulat és az a hazai színház, amelyik vállalja az ehhez hasonló megmérettetést; vállal és botrányok nélkül végig is csinál ilyen erőltetett menetben egy ilyen jelentős turnét? Egy darabot, mely rólunk szól, az áldozatainkról, hőseinkről? Mely része a közös nemzeti tudatnak, egy darabot, melyben mindenki az, ami és aki. A katonák katonák, a háború háború és a hősök, hősök. Vajon mikor élhetjük át mi is ezt az élményt itthon?

És az utazásnak még nincs vége, már szervezik a jövő évi nemzetközi turnét…