Jodi Picoult könyvei sosem könnyed témáikról voltak híresek és új, Házirend című regényében sincs ez másként. Valószínűleg ennek is köszönhető az amerikai írónő óriási népszerűsége.

Jacob Hunt nem egy átlagos tinédzser. Asperger-szindrómája van, ami az autizmus egy enyhébb formája. Jacob képtelen értelmezi a szociális jeleket, a társas kapcsolatok zavaros útvesztői pedig kiismerhetetlenek számra.

Ám egy valamiben zseniális: a kriminalisztikában. Kedvenc hobbija, hogy rekonstruálja az általa imádott sorozatban, a Bűnvadászokban bemutatott bűneseteket.

Ebbe belevonja édesanyját, Emmát, és öccsét, Theót is. A kis család szabályokhoz kötött élete egész jól csordogál a maga medrében, egészen addig, míg rejtélyes körülmények között valaki meggyilkolja Jess Ogilvy-t, Jacob fejlesztőtanárát, aki egyben a fiú egyetlen barátja. A gyanú persze azonnal Jacobra terelődik.



Picoult regénye több síkon mozog. Láthatjuk az eseményeket a kétségek közt őrlődő, fiáért anyatigrisként küzdő Emma szempontjából, Jacob egészséges öccsének, Theónak a nézőpontjából, ezenkívül a nyomozó és a család ügyvédjének szemüvegén át is vizsgálhatjuk a történteket. Na és persze Jacob zárt gondolataiba is betekintést nyerünk.

Az írónő mindenre kiterjedő alapossággal járja körül az autizmust. Nem csupán a betegségre magára koncentrál, habár annak patológiai hátterét is meglepően mélyen és pontosan tárja elénk, inkább az emberi tényezőt veszi górcső alá. Hogy milyen nagy áldozatot követel egy édesanyától egy autista gyermek felnevelése, miközben van egy másik, ugyancsak átlagon felüli értelmi és érzelmi intelligenciával megáldott gyermeke, Theo, akinek egész gyermekkora azzal telik, hogy bátyjához alkalmazkodjon. Ha pedig valami Jacobnak nem tetszőt tesz ( például fivérét megelőzve megy zuhanyozni) még a fizikai bántalmazást is ki kell állnia.

A legtöbb ember el sem tudja képzelni, milyen lehet egy autista emberrel együtt élni, szigorú szabályokat követni, percre pontosan előre megtervezni mindent, ha pedig valami nem a napi rutin menetrendje szerint történik, megküzdeni az ezzel járó dühkitöréssel.

Picoult krimiként és lélektani regényként is helytálló műve talán hozzánk, átlagemberekhez is közelebb hozza az aspergeresek világát, toleranciára tanít minket, és eloszlatja az amúgy kiváló film, az Esőember óta az autistákkal kapcsolatos hibás sztereotípiákat. Az árnyalt történetmesélés, a kemény, szókimondó stílus mind Picoult nagy erényei közé tartoznak.

A könyvnek talán csak egyetlen gyenge pontja van, mégpedig a vége. Feleslegesen hosszúra nyúló és komplikált, teljesen indokolatlanul sző új szálakat a történetbe. Ám szívből kívánom minden írónak, hogy ez legyen a legnagyobb hiba, amit egy ilyen bátor és mesteri témaválasztás mellett elkövet.