J. D. Salinger amerikai író 1950 őszén connecticuti otthonában fejezte be karrierjének csúcsát, a Zabhegyezőt, ami katarzist és sikert hozott írójának.

Holden Caulfield és az őt megőrző lapok Salinger felnőtt életének nagy részében képezték az író legszorosabb társaságát. Az első lapokat az író a húszas éveinek közepén írta, épp mielőtt elhajózott volna Európába az amerikai hadsereg katonájaként, és annyira értékesek voltak számára, hogy végig magánál tartotta őket az a második világháború alatt. A lapok partra szálltak Normandiában, masíroztak Párizs utcáin, megszámlálhatatlan hullával találkoztak, és végiglátogatták a náci Németország koncentrációs táborait. Egy részük átíródott, más lapok közé került, majd megint átíródott, és változott maga a történet lényege is, ahogy szerzőjük személye visszafordíthatatlan változásokon ment keresztül.

Az utolsó fejezetet Salinger Connecticutban írta a könyvhöz. Ha tisztában vagyunk vele, hogy az írót milyen hatások és élmények érték a második világháború alatt, talán jobban megértjük a főhős utolsó szavait: "Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd."

1944. június 6-a, kedd, komoly fordulópontot jelentett az író életében. Nehéz lenne túlbecsülni, hogy milyen hatással volt rá a partraszállás napja, és az azt követő 11 hónapnyi harc. A háború töménysége és tanulságai rányomták bélyegüket Salinger személyiségének minden aspektusára, és valamilyen formában minden munkájában megjelentek.



Salinger fiatal íróként kezdte el megteremteni a Caulfield családot, köztük a leginkább elhíresült Holdent is, és mielőtt belépett volna a seregbe, több magazinban is publikált. A D-napon hat darab kiadatlan Holden-története volt, amelyek később a Zabhegyező gerincét adták. A háború élménye mélységet és érettséget adott Salinger írásainak, aminek addig híján volt; a háborúhoz fűződő viszonya olyan írásaiban is tetten érhető, amelynek egyáltalán semmi köze nem volt az európai mészárszékhez. Későbbi életében Salinger gyakran emlegette Normandiát, de sosem ment bele a részletekbe – „ha csak”, mesélte később lánya, „meg nem értette az ember a ki nem mondott vonatkozásokat.”

Salingernek szerencséje volt a partraszállásnál: a második hullámmal érkezett, nagyjából tíz perccel később, mint az első. Messzebb értek földet a repülőről, így sikeresen elkerülték a legkoncentráltabb német erőket. Órákkal később már úton volt Franciaország belső területei felé, ahol neki és az osztagának csatlakoznia kellett a 12. gyalogsági ezredhez.

A 12. gyalogsági ezred nem járt ilyen szerencsésen, és pont belefutottak abba a német tűzerőbe, amit az író osztaga elkerült. A partszakaszon túl a németek elárasztottak egy két mérföld széles területet, és minden fegyverüket az egyetlen töltésre irányították. Emiatt a 12. ezred kénytelen volt lemondani arról, hogy a töltésen vágjanak át, így mellmagasságig érő mocsaras vízben kellett megtenniük a távot, miközben folyamatosan lőtték őket az ellenséges fegyverek. 3 órájukba telt, amíg átjutottak. Miután az író osztaga is csatlakozott hozzájuk, 26 nap harc következett. Június 6-án még 3080-an voltak, július 10-én már csak 1130-an.

Sok katonával ellentétbe, akik alig várták Németország lerohanását, Salinger közel sem volt ennyire lelkes a háborúval kapcsolatban. Néhány novellájában, amit a seregben írt, megpróbálta lehántani a háborúhoz kapcsolt hamis idealizmust, hogy megmutassa, mennyire kevéssé csodálnivaló dolog a harc. De semmilyen teoretikus képzelgés sem tudta az írót felkészíteni arra, ami még hátra volt.

Salinger harcolt, és közben írt is, a háború elejétől a háború végéig. A columbiai egyetem diákjaként, 1939-ben kezdett el komolyabban foglalkozni az írással, egy professzorának, Whit Burnettnek a hozzáértő irányítása alatt, aki nem mellesleg a Story című lap szerkesztője is volt. A professzor Salinger mentorává és pótapjává lépett elő. 1941-ben a fiatal író kisebb-nagyobb sikereket ért el írásaival, és kezdte megtalálni a saját hangját. Ebben az évben írta meg a Slight Rebbellion off Madison című munkáját, amiben először tűnik fel Holden Caulfield. Salinger azt mondta az írásról, hogy „egy szomorú kis komédia egy előkészítős kisfiúról, aki hazamegy a karácsonyi szünetben.” Részint önéletrajzi ihletésű, tette hozzá. Holden volt az első alakja, akibe az író belerajzolta saját magát is, és ekkor össze is kapcsolódott az életük. Innentől kezdve bármi történt Salingerrel, bizonyos értelemben megtörtént Holdennel is. Burnett ezek után folyamatosan nógatta Salingert, hogy Holdent ne csak novellákba, hanem egy regénybe is helyezze bele.

Burnett nagy feladatot bízott Salingerre, aki akkoriban inkább volt novellista, mint regényíró. Hogy megküzdjön azzal, hogy nincs hozzászokva a hosszú szövegekhez, Salinger részleteiben írta meg a Zabhegyezőt – mint egy csokornyi elbeszélést, amiket össze lehet fűzni. 1944 márciusára 6 ilyen történetet írt meg, amelyekben Holden vagy valamely családtajga szerepel.

Salinger sok írása nem maradt fenn, létezésükről csak a leveleiből tudunk, és sok olyan munkája is van, amelyet sosem adtak ki. Egy héttel a partaszállás után egy három soros lapot küldött Burnettnek, amelyben tudatta a professzorral, hogy jól van, de a jelen körülmények között „túl elfoglalt, hogy haladjon a könyvvel.” Az igazság viszont az, hogy Salinger sosem hagyta abba az írást. Kiadatlan írásai közül minden bizonnyal a The Magic Foxhole, azaz a Varázslatos rókalyuk című darab a legkiválóbb: ez tulajdonképpen harc közben írta meg. Ez az egyetlen írása, amelyben magáról a harcról írt.

1944 augusztus 25-én a németek körbezárták Párizst. A 12. ezred kapta a parancsot, hogy kiűzzék a városból az ellenséges csapatokat. Salingernek, mint tisztnek emellett az a feladat is jutott, hogy szűrjék ki a francia náci kollaboránsokat. John Keenan, Salinger katonatársa, és egyben a háború alatti legjobb barátja elbeszélése szerint el is kaptak egyet, ám a feldühödött tömeg a szemük láttára verte agyon.

Az író csak pár napot töltött Párizsban, ám azok voltak a háborúban töltött idejének legszebb részei, ezt a Burnettnek írt leveleiből tudjuk. A Párizsban töltött idejének csúcspontja az volt, amikor Salinger találkozott Ernest Hemingwayjel, aki a Collier’s háborús tudósítójaként dolgozott a városban. Salinger számára nem volt kérdés, hol találja, fogott egy dzsipet, és a Ritzhez hajtott. Hemingway úgy fogadta, mint egy régi ismerőst, és megkérdezte, nincs-e valami új írása. Salinger szerzett egy The Saturday Evening Postot, ami azon a nyáron jelent meg a The Last Day of the Last Furlough című írásával. Hemingway elolvasta, és le volt nyűgözve. A két író ezután hosszan beszélgetett és poharazott.

Salinger rájött, hogy Hemingway közel sem olyan kötekedő, nagyhangú és erőszakos, mint amilyennek vélte azelőtt, sőt, kifejezetten kedvesnek találta. Képes volt elválasztani Hemingway szakmai személyiségét az igazitól. Egy barátjának azt mondta róla, hogy ő alapvetően egy kedves ember, de évekig játszotta azt, hogy nem, és a végén már természetessé vált számára.

Salinger rengeteg erőt merített a Hemingwayhez fűződő viszonyából, ami annyira elmélyült, hogy a fiatal író Hemingwayt a becenevén, Papának szólította, a háború alatt pedig különösen felértékelődtek ezek a kapcsolatok.

Forrás: Vanity fair