Tarr Béla filmjeit nehéz megnézni. Művei általában lassú folyásúak, „ki kell érdemelni“ a történéseket és párbeszédeket. De mindezek ellenére Tarr Bélát nézni jó.
Vagy legalább utána jó, mert olyan gondolatokkal és érzésekkel gazdagodunk, amelyek nélkül nem lennénk azok, akik. A rendező képes arra, hogy a világról alkotott képzeteit, véleményét olyan erővel és szuggesztíven vigye vászonra, hogy mindenkire hatással legyenek, aki hajlandó idejét és figyelmét neki szentelni.Újra és újra felüti a fejét a vita a filmgyártás és forgalmazás állami támogatásáról, támogathatóságáról. Érvek ide, ellenérvek oda, a magyar kultúrának szüksége van olyan fesztiválgyőztes alkotásokra, mint amilyen A torinói ló is. Ilyen sikerben utoljára 1992-ben volt részünk, akkor Szabó István Édes Emma, drága Böbe című alkotása hozta el a Berlinale zsűrijének különdíját.
A rossznyelvek szerint azért is kapta meg Tarr ezt az elismerést, mert bejelentette, hogy szándékai szerint ez lesz az utolsó filmje. Mert ezzel a filmjével eljutott oda, ahonnan már nincs tovább. Alkotói eszközkészletét a végletekig kihasználta, ennélfogva ez lett bizonyos szempontból (hosszúbeállítások és párbeszédek terén) a legradikálisabb filmje.
A torinói ló egy fordított teremtéstörténet. Hat nap történéseit ismerjük meg, melyek során fokozatosan tűnik el minden, ami megadatott. A cím arra a lóra utal, amelyet Nietzsche 1889-ben Torinóban pillantott meg, amint azt gazdája ütlegeli, mert nem engedelmeskedett neki. A filozófus a ló nyakába borulva zokogva védte meg az állatot. A legenda szerint ezután hátralevő életét a férfi szellemi összeomlásban töltötte. Az a Nietzsche idéződik itt meg, aki nehezményezte a keresztények életvitelét, miszerint másképp cselekednek, mint ahogyan vallásuk szerint kellene.
Szerinte többek között ez a képmutatás vezet az értékek pusztulásához és az emberiség hanyatlásához. A fáma arról nem szól, mi lett a lóval, mi ott vesszük fel a film tizenkilencedik századi történetének fonalát, ahol egy fél kezére lebénult apa hajtja lovát hazafelé. Az alkotás apa és lánya (Derzsi János és Bók Erika) életén keresztül mutatja be az emberiség bűnei miatt szükségképpen bekövetkező világvégét. Apa és lánya szokásainak aprólékosan ismételt monotóniája és a hömpölygő zene olyannyira bevonnak bennünket a cselekményvilágba, hogy a moziból kilépve csodálkozunk azon, hogy autók vesznek körül bennünket, vagy hogy neonfényű metrón utazhatunk.
Saját filmkészítői, történetmesélői metódusának legszélsőségesebb alkalmazása mellett Tarr itt magának a filmkészítésnek is peremére jutott, a fekete képernyő alatt elmondott narrátorszöveg messze nem „filmes“ megoldás. Egyértelműen kifejezi, hogy ebben a világban, amiről megvan a határozott véleménye, már nem lehet több Tarr-filmet készíteni. A Sátántangó, a Werckmeister-harmóniák, A londoni férfi után A torinói lóval befejezte életművét. Aki nem szerette ezeket a műveket, valószínűleg ezt sem fogja. De ha minden ellenérzése dacára megnézi, rá fog jönni, hogy olyan gondolatébresztő alkotásról van szó, amely jó darabig elkíséri és nem hagyja nyugodni. Mert minden egyes műalkotás, amely megpróbál figyelmeztetni bennünket arra, hogy rossz az irány, amely felé az emberiség halad, értékelendő.
A Torinói ló
fekete-fehér, magyar-francia-német-svájci filmdráma, 150 perc, 2011
Szereplők: Bók Erika, Derzsi János, Kormos Mihály, Ricsi
rendező: Tarr Béla
forgatókönyv: Krasznahorkai László és Tarr Béla
társrendező, vágó: Hranitzky Ágnes
operatőr: Fred Kelemen
zene: Mihály Víg
delegált producer, gyártásvezető: Téni Gábor
díszlet: Kállay Sándor
jelmez: Breckl János
hangmérnök: ifj. Erdélyi Gábor
Forgalmazza a T. T. Filmműhely Kft. és a Cirko Film – Másképp Alapítvány