Forr a dalom! Itt, legbelül, balra fent, hol a szív dobol… Tavasz van, vagy jönnie kell, legyen bár még oly hisztérikus is az időjárás, mint manapság. Pulóver, zakó, egy fuvallatnyi könnyed sál, éppen csak a forma kedvéért, és már indulok is feléd, te nagyon, nagyon kemény világ!

Hacsak, önsorsrontó szokásaink jeles napjaihoz igazodva nem tör rám ezúttal a tavaszi fáradság, a kikeleti depresszió, hogy valamely kényszerképzet ismét lohassza a lét igenlésének ősi parancsát. Természetesen magam is tudomásul veszem az évszakváltás fiziológiai hatásait, rozsdálló negyvenes végtagjaimat, vitaminhiányos arcbőrömet, afféle elvonási tünetekként aposztrofálva azokat, és örömmel lapozom, nézem az életmódi tanácsokkal teli médiumok színes kavalkádját. Ami jó egy nőnek, nekem sem árthat, így csodaturmixok receptjét jegyzem fel, megesküszöm, hogy színesen táplálkozom, és tűnődve gondolkodom el a kényeztető masszázs mibenlétén… Hacsak. Makacs egy kifejezés, mit ne mondjak, szöget üt az ember elméjében, akkorát, hogy válaszom azért mindenre akad. Hacsek és Sajó leszek egy személyben, állítok és cáfolok, gyűlölök és szeretek. Lényem sötét bugyraitól elhódított dagályos jókedvemet az apátia apálya követi, kellő ciklikussággal ahhoz, hogy mindig indokolt legyen cselekvésképtelenségem. Amúgy cinikusan. „Úgy hívják: élet. Értelme nincs.” Intézi el a költő szorult, mentálhigiénés helyzetemet, miszerint a folyamatok bölcs elemzést igényelnek, felülemelkedést az átmeneti kabát szárát súroló hétköznapi fekálián. Ám legyen! Át is gondolom hát teljes valóm, állom a jellem számláját, őszinteségi rohamot kapok barátaim előtt, tán hasonló bátorságra sarkallva mindannyiukat, bizakodván a kimondott gondolat súlyában, teremtő erejében. Szép, szép, szép. Szó, szó, szó. Túl vagyunk bonyolítva, és bár a személyiség (jó esetben) pozitív változását az idő és a tapasztalatok koordináta-rendszerében vizsgáljuk, néha nem árt visszaugrani az origóhoz. Hogy is indult ez az egész?

Alig három hónapos kisebbik fiam szembesít e fene nagy „tudással”, hiszen minden egyes, az álmok sűrűjéből történő ébredése után, oly irigylésre méltó életkedvvel ugrik neki a pillanatnak, hogy pironkodva tükröződöm tenger szemeiben. Mi is lenne a bátorság maga? A pénz, a paripa, a fegyver? Naplementében ezüstösen csillógó vért? Vagy a bizalom? A most márciusban hetedik szezonjába lépett Beugró a rögtönzések műsora, a szó legszorosabb értelmében. Ahogy a szlogen is mondja: Felkészültek? Mert mi nem! Talán kevesen hiszik el, de a színészek valóban nem tudnak előre semmit, a színpadon szembesülnek a meglepő szituációkkal. Persze felkészülés, és tréning között van különbség, így időről időre kollegáim nem keveset gyakorlatoznak, improvizációs tréner segítségével. Az „edző” amerikai fiatalember, Andy Hefler, aki évtizedekkel ezelőtt jött hazánkba, tanulta meg nyakatekert nyelvünket, alapított családot (már önmagában micsoda bátorság, ugye!). Minden alkalommal élvezettel nézzük munkáját, hallgatjuk tanácsait, mi másról, mint az életről? Megkapó akcentusával, no meg remek helyzetgyakorlataival hirtelen új értelmet nyernek közhelyes kifejezéseink, úgymint nyitottság, alázat, lehetőség, választás. Döbbenten tapasztaljuk, hogy mindig van mit tanulni, sőt, újratanulni, hisz az ego – minő fájdalom – burjánzó vegetáció, nagy kedvvel fonja körül gyermeki lelkünket, nap mint nap. Pedig micsoda kerttel ajándékozott meg minket a jóisten! Itt a tavasz, mikor dolgozzunk hát rajta, ha nem most? Hacsak…

Forrás: teol.hu