F. Kovács Attila igazi reneszánsz ember, akármilyen kedvére való feladatot kap, a lehető legjobbat hozza ki a dologból. Legyen szó egy film látványvilágának megálmodásáról, a Terror Házának megtervezéséről, bútorokról vagy a PortH Városi Csárda vonzó belső tereinek kialakításáról.
- Tényleg nagyon sok mindent csináltam, az ember nem is hiszi el ,és kicsit nyomasztó is, hogy ez mind ebben az egy életben zajlott le, és vele történt meg. Építészmérnökként végeztem, és szerettem volna ezt a szakmát gyakorolni, 12 éves korom óta erre készültem. A hetvenes évek közepén viszont nagyon nehéz volt építészként praktizálni. Akkor még szaftosan szocializmus volt, állami megrendelők, irodai kontroll satöbbi-satöbbi, hogy a blokkoló óráról már ne is beszéljünk. Ebből jelentett nekem egérutat az, hogy ismertem Bódy Gábort, és ő megkérdezte, hogy miért nem megyek a Filmgyárba dolgozni? Én meg mondtam neki, hogy oké, Gábor, de mit csináljak én a Filmgyárban? Azt mondta, hogy most kezdi a Psyché című filmet, és én fogok benne hintókat tervezni. Gondoltam, hogy ez egy annyira nagy hülyeség, hogy szívesen belevágok. A MAFILM akkor egy teljesen szabadelvű, munkára koncentráló hely volt, ezért egyből szimpatikus lett. Nem kellett imitálni a munkát, ha nem volt munka, viszont ha volt, akkor éjjel-nappal csinálta az ember.
- Amikor te kezdtél, akkor a látványtervező mint szakma létezett már, vagy inkább a díszlettervezőnek volt egy továbbgondolt formája?
- Igazán ez akkor alakult ki, a nyolcvanas évek elején. Addig tulajdonképpen hagyományos díszlettervezés folyt, de Bódy körül egy olyan művész-beállítottságú csapat verődött össze, akik sokkal többet tudtak produkálni, mint az előttünk járó generációk díszlettervezői. Egy átfogó látványvilág kitalálása volt a cél. Teljesen más munkamódszer alakult ki, és ez keresztelődött el később látványtervezésnek, jóllehet, ez a fogalom már a tőlünk nyugatra eső világban létezett, úgy hívták, hogy Production Designer. Ő az, aki tulajdonképpen nem csak a díszletért, hanem a film teljes látványvilágáért felelős.
- Saját filmjeid közül melyikben tudtad leginkább elérni, amit akartál? Melyik volt az, ahol a legjobban sikerült kivitelezni az általad megálmodott látványt?
- Ez egy érdekes kérdés, mert hozzá kell tegyem, hogy nem szeretem azokat a filmeket, ahol a látvány előtérbe tolakszik, elnyomja a történetet és leválik arról. Ha a látvány maga alá nyomja a filmet, az sokszor azért van, mert a rendező nem rendelkezik elég erős vízióval. Hogy melyik volt a legnagyobb forgatási élmény, amikor én és a velem együtt dolgozó emberek a legjobban érezték magukat? Egyértelműen Jeles András Álombrigád című filmjének forgatása, ami egy olyan alkotói légkörben zajlott, amire nem igazán tudnék precedenst mondani a saját életemből. Sajnos a végeredmény nem lett annyira frenetikus, mint ahogy én vártam volna,bár igy is különleges volt a maga nemében.
Aztán voltak olyan élmények, mint például az első nagy vizió a Mennyei seregek manierista diszlete. Hát, nem tudom ma hány milliárdból lehetne azt a produkciót megvalósítani.
-Díjat is kaptál a Mennyei seregekért.
- Igen, Balázs Béla dijat. Sajnálom, hogy a mai díszlettervezőknek nem adatik meg, hogy ilyen nagy léptékben és költségvetésben gondolkodhassanak. Ez alatt a pár év alatt, 1981 és ’85 között meg tudtam csinálni pár nagy produkciót, olyanokat mint a Mennyei seregek, a Szerencsés Dániel, a Csak egy mozi, a Szirmok, virágok, koszorúk, Angyali üdvözlet. Ezekben a filmekben olyan díszletek épültek, ami pénzben egy mai játékfilm költségvetésének a többszöröse, de ez az "Aranykor" elmúlt. Ma nem véletlen, hogy nem dolgozom magyar filmben, mert örülnek a rendezők, hogyha a minimális forgatási pénzt össze tudják szedni, nem hogy diszleteken fantáziáljanak.
- Külföldi munkáid folyamatosan vannak. Most is aktívan csinálsz díszleteket, vagy más dolgok is érdekelnek?
- 2009-2010-ben Londonban dolgoztam, a BelAmi c.angol játékfilmnek a látványát terveztem Robert Pattinson és Umma Thurman főszereplésével. Mindig is sok mindent csináltam-csinálok párhuzamosan, díszlet- illetve látványtervezést, belsőépitészetet, bútor- és kiállitás tervezést, extrém fotósztorit ,stb. Ha nem is egyidejüleg, akkor egyikből kilépve, másikba belépve – ez számomra mindig is rendkívül frissítő dolog volt. Az ugyanis, hogy nem kell mindig ugyanazzal foglalkoznom, uj "soha nem látott" dolgokat tervezhetek - és nem kell naponta" F. Kovács Attila épitész "-nek lennem, lehetek bútortervező, jelmeztervező, díszlettervező, hintótervező, fotós stb. - ez hihetetlenül izgalmas számomra mind a mai napig. Tavaly például Zsuzsával (Megyesi Zsuzsa ) Londonban debütáltunk nagy sikerrel a Tent Londonon Gipsy Collection nevü bútorainkkal.
- Mekkora kihívást jelentett az egyik legfantasztikusabb munkád, a Terror Háza Múzeum? Kinek volt az ötlete, hogy erre téged kérjenek föl? Olyan lett a végeredmény, amilyen Magyarországon biztos, hogy nincs még egy, de a környéken se. Mesélj erről egy picit.
- Ez is egy elég érdekes történet, mert amikor 1999-ben megcsináltam a Napfény íze című filmet, kicsit úgy éreztem, hogy már szinte minden megtörtént velem Magyarországon a filmes műfajban. Ennél több izgalomra vágytam, és az az elképzelésem támadt, hogy a hollywoodi filmbizniszbe kell beleártanom magam. Volt egy lehetőség, hogy beadjam a kérvényemet amerikai zöldkártyára kiváló képességű művész kategóriában. Nagyon bonyolultan, hosszan bírálják el, ez egy másfél éves procedúra, mindent prezentálni kell, amit addigi életed során készítettél. Végül is nagyon jó eredménnyel sikerült összerakni, és meg is kaptuk családilag a zöldkártyát. Kiköltöztünk Los Angelesbe, ami nagyon fényesen indult, akkor készítettünk Megyesi Zsuzsával, a feleségemmel meg a fiammal Sebővel egy CD Rom-ot az addigi munkáimról, ami akkor még nagyon nagy újdonságnak számított. Ezt ott Los Angelesben szétküldtem különböző ügynökségeknek. Elmentem interjúkra, ami mindenhol nagyon jól zajlott, és mindenki nagyon szívesen felvett volna, rajtam múlt, hogy eldöntsem, nekem melyik ügynökség a legszimpatikusabb.
- Ez nem állás lett volna?
- Nem, ez kliensi viszony, hogy melyik ügynökség az, amelyik téged képvisel. Mindenkinek van egy ügynöke, aki szerzi neki a munkát. Fölvett az egyik legjobb Los Angeles-i ügynökség, a Sandra Marsh Management. Elindult a hétköznapi élet, viszont egy hét múlva bejelentette a színész szakszervezet, hogy sztrájkba kezd. Utána bejelentették a filmírók, és rendezők is, hogy sztrájkolni fognak. Tehát gyakorlatilag ott voltam Los Angelesben a film fővárosában, és semmilyen produkció nem indult. Eltelt hat hónap, költöttük a dollárokat, és én, aki addig egyfolytában dolgoztam és valójában "munka alkoholista"vagyok, már nagyon türelmetlen voltam. Kérdeztem az ügynökséget, hogy ha kapok valami munkát máshol, akkor elvállalhatom-e. Azt mondták, hogy egyelőre nyugodtan vállaljam el, mert még mindig állt az egész biznisz. És akkor egyszer csak jött Fábry Sándor barátomtól egy nagyon lelkes e-mail, hogy : "Attikám, itt készül egy múzeum Budapesten, amit szerintem egyedül te tudsz megtervezni". Megkérdeztem az ügynökséget: mehetek? Azt mondták, nyugodtan, majd telefonálnak, ha van valami. Haza is jöttem, találkoztam Schmidt Máriával, és megállapodtunk abban, hogy megtervezem a Terror Háza Múzeumnak a külsejét. Akkor előálltam a fekete paszpartuval(pengefal), amiből ki van vágva a terror felirat, ami rávetül mint sötét árnyék az épületre. Amikor Mária ezt meglátta, megkért, hogy vállaljam el az egészet. Aláírtam a szerződést.
Egy hét múlva kaptam egy e-mailt az ügynökségtől: fantasztikus hír, John Frankenheimer, engem választott ki látványtervezőnek. Megírtam, hogy nagyon boldog vagyok, csak épp nem elérhető, aláírtam egy szerződést egy múzeum tervezésére, ami minimum másfél-két év alatt valósul meg és számomra mindig elengedhetetlenül fontos, hogy ott legyek a helyszinen amikor az épül. Erre az ügynökség iszonyúan felháborodott, és írtak nekem egy nagyon durva levelet, hogy ők mennyit dolgoztak azon, hogy nekem munkát szerezzenek. Megírtam Sandra Marshnak, hogy mit jelent nekem ez a múzeum, aki utána egy bocsánatkérő levelet küldött nekem, mert megértette, hogy ez nem egy filmprojekt, ami jön, aztán elmegy mint egy busz. Leírtam , hogy számomra miért fontos, miért érdekes, hogy az én életemről is szól, mert a múzeum azzal a korszakkal is foglalkozik, amikor én születtem és felnőttem, ezenkivűl személyesen is érintve vagyok a nagybátyám miatt. Gyakorlatilag az egész múzeumot három hét alatt megterveztem, megfestettem, megrajzoltam. Azt hiszem, talán nem túlzás, hogy az egyik legfontosabb, nagyléptékű munkának érzem az életemben. Schmidt Máriával azóta is sok projekten dolgoztunk és fogunk is dolgozni a jövöben. Számomra ez a fontos kapcsolat megtestesiti az ideális tervező-megbizói viszonyt, ugyanis mi szó szerint megbizunk egymásban, és bármilyen közhely, de a bizalom tényleg "szárnyakat ad".
- Csinálsz egy ilyen hihetetlen múzeumot, ahol sok millió ember megfordult, meg hatalmas díszleteket, és akkor jön valaki, aki azt mondja, hogy van itt egy szuterén, csinálj egy kis kocsmát belőle...
- Attól függ, hogy ki mondja, és mit mond. Egy megbízónak el kell tudnia fogadtatnia velem saját magát, hitelesnek kell lennie. Előtte már sok éttermet terveztem, volt a Tom George, a Negro, a Le Royok, a Bob, és akkor jött a Józsi (Liebhauser József, a PortH Városi Csárda tulajdonosa). Küldött egy e-mailt, hogy látta a honlapomat, nagyon tetszenek neki a munkáim, és az a felfogás, ahogyan dolgozom. És neki lenne egy elvetemült ötlete, hogy ő egy magyar éttermet szeretne csinálni. De olyat, amilyen még nem volt. Tehát nem a benzinlámpával megégetett erdélyi fakapura, valami magyarosra gondol, hanem teljesen másra, de nem tudja mire. Válaszoltam is neki, hogy köszi a megkeresést, és hogy hadd kérjek egy hetet, hogy ezen gondolkodjak, hogy ez szerintem miről is szól.
Egy hétig szörcsöltem az interneten, beírtam a Google-be mindenféle hívószót, hogy magyar, magyaros, ungarische, stb. és tonnában jöttek le a hülyeségek, mondjuk ötszáz akármi, amiből én kiválasztottam harmincat, ami engem valamilyen szempontból érdekelt, és azt átküldtem Józsinak, hogy nekem erről ez a véleményem. Aranyos volt, felhívott, azt mondta: amióta átküldted ezt az e-mailt, azóta röhögök, és ha ilyen lesz, akkor mehet!
A PortH az első olyan hely az életünkben – mert a végén már Zsuzsával közösen csináltuk – ami az internet és a bolhapiac kreativ és humoros házasságából lett létrehozva. A humor egyébként szerintem nagyon fontos dolog az életben, ha a barátaiddal vagy a pároddal, akivel élsz, nem ugyanazon a dolgon tudtok ugyanúgy nevetni, akkor az komoly probléma. Feszültség, akár megbízói, akár magánéleti viszonylatban. De ha megvan ez a közös hang, akkor a legnagyobb zűröket is könnyebben átvészeli az ember, hiszen van valami, amin együtt tudunk nevetni, ez azért jó, nem?
Ez a kapcsolat létrejött Józsival, és egy nagyon massziv közös platformot teremtett az, hogy ő ugyanúgy reagált erre a dologra, és ugyanazt tartotta fantasztikusnak, viccesnek, idiótának, amit én.
