Az évek múlásával párhuzamosan egyre fogyott az iránta érdeklődők száma, de amikor március 11-én a kora délutáni Japántól keletre bekövetkezett a pusztító szökőárt előidéző földrengés, Kamaisi utolsó gésája éppen arra készült, hogy fellépjen abban a finom ételeiről híres, 117 éves exkluzív étteremben - rjoteiben -, ahol hét évtizeddel ezelőtt, 14 évesen elkezdte a pályafutását.
Alig több mint félórával később cunami zúdult a városra, és miközben Kamaisi egyfolytában remegett a legalább tizenöt nagy utórezgéstől, a 84 éves Ito Cujako az életben maradásért küzdött. Korábban három szökőárt élt már át a városban, amelyet az óceán hullámai az évszázadok folyamán többször leromboltak.
Kislányként még nagyanyja elbeszélését hallgatta az 1896-os nagy szökőárról.
"A nagymamám azt mondta, hogy a cunami olyan, mint egy szélesre tátott, minden útjába kerülőt elnyelő száj - idézte fel Cujako a helyi kórházban, ahol asztmával kezelik. - Ezért azoké a győzelem, akik olyan gyorsan futnak, ahogy csak lehet."
Az édesanyja a hátán vitte biztonságba élete első, 1933-ban bekövetkezett cunamija idején. Az idén, miután lábai felmondták a szolgálatot, egy csodálója ugyancsak a hátán vitte magasabban fekvő helyre. Cujako, aki a Japánban kiemelten fontos dátumnak számító 88. születésnapján kíván nyugalomba vonulni, már a negyedik - és elmondása szerint a legijesztőbb - cunamiját élte át. A hullámok azonban elmosták a samiszenjét, három húros hangszerét és a kimonóját, amelyek elengedhetetlen kellékei a gésa művészetének.
A The New York Times riportja szerint a márciusi szökőár mintegy 1300 embert ölt meg Kamaisiban. Az alacsonyan fekvő részek szellemvárossá váltak, és a településen az összeomlott épületek szaga keveredik a tengerével. A japán acélipar születési helyének számító város kulcsfontosságú szerepet játszott az ország modernizálásában és militarizálásában, ezért az amerikai hadihajók első számú célpontja volt a II. világháború idején. A háborút követő fellendülés idején a lakosság jelentősen felduzzadt, annak ellenére, hogy két szökőár is sújtotta a várost.
Kamaisit híressé tették a tengeri alapanyagból készült kiváló ételek, a fő helyi munkaadó, a Nippon Steel rögbicsapata és a szórakozási lehetőségek. Ám a japán gazdaság utolsó két évtizedben bekövetkezett hanyatlása gyors és meredek visszaesést hozott a városnak is. A lakosság a két nemzedékkel ezelőtti csaknem 100 ezerről 40 ezer fő alá csökkent, és egy ideje folyamatosan öregszik. Azoknak a nagy része, akik a mostani természeti csapásban elveszítették otthonukat és munkájukat, nagy valószínűséggel nem marad a városban.
Ito Cujako azonban megfogadta, hogy fog még énekelni és táncolni Kamaisiban.
"Híres szépségként táncolt és samiszenen játszott, miközben a legtöbb gésa csak az utóbbit csinálta" - meséli Kanazava Szecuko, akinek családjáé a Szaivairo nevű rjotei, ahol Cujako fellép.
A kulturális örökség ápolói a gyorsan eltűnő helyi kultúra őrzőjét látják a Szaivairóban, amely az utolsó rjotei Kamaisiban. Amikor még sok ilyen étterem működött, a legexkluzívabbnak számított közöttük. 1894-ben épült egy bárokkal, bordélyokkal és rjoteikkel teli negyed legmagasabb pontján. Miközben a cunamik elmosták a környéken lévő épületeket, a Szaivairóhoz nem jutottak fel.
Cujako tanulóként, 14 évesen ebben a rjoteiben kezdte a pályafutását. "Szerettem táncolni, és Kamaisi vezető gésájává akartam válni" - eleveníti fel.
Az igazság, amely évtizedeken keresztül suttogva terjedt a családon belül, ennél sötétebb volt - állítja az unokaöccs, Ito Szatosi. Cujako apjának kis építőipari vállalkozása volt, és az unokaöccs szerint kapcsolatba került a japán gengszterekkel, a jakuzákkal. "Az apja állítólag azt mondta neki, hogy alkalmas arra az életre, de hogy őszinte legyek, azt hiszem, azért tette, hogy bebiztosítson néhány kölcsönt" - fedi fel Szatosi.
Miután feleségül ment egy szusiétterem tulajdonosához, majd a lányuk születése után elvált tőle, Cujako Tokióba ment táncot tanulni egy híres tanárnál. Kamaisiba visszatérve tucatnyi más gésával együtt folyamatosan hívták a különböző rjoteikbe a város gazdaságának az 1950-es években tapasztalható fellendülése idején. "A Szaivairóban az acélipar vezetői ütöttek tanyát, míg egy másik rjoteiben a halászhajók tulajdonosai tartották összejöveteleiket" - meséli Szecuko.
Kamaisi két fő gazdasági ága azonban a múlt század hetvenes éveiben hanyatlásnak indult. A Szaivairo végül kitárta ajtaját a szélesebb közönség előtt is: kezdetben csak esküvőknek adott otthont, pár éve pedig már - annak jeleként, hogy a város lakossága folyamatosan öregszik - halotti torok kedvelt helye. "Csupán a büszkeségből nem lehet megélni" - érvel Szecuko.
Cujakót azonban azután is rendszeresen hívták, részben régi vendégek, részben pedig az ország új gazdasági rendjében helyüket megtaláló újak kedvéért.
Március 11-én is fellépésre készült, amikor élete legnagyobb szökőárja a városra zúdult, és elérte azt a házat is, amelyben unokaöccsével élt.
Miután a ház egyik fala leomlott, menekülni akart, és akkor jelent meg az 59 éves Maruki Hirojuki szakéboltos, annak a csoportnak a vezetője, amely egy régi dallam, a Kamaisi tengerparti ének című melódia megőrzésére és ápolására alakult. "Ő az egyetlen, aki tudja, hogyan kell énekelni" - állítja Maruki, aki a hátán cipelte fel Cujakót a domboldara.
Az újabb cunamit túlélő Cujako csak azt sajnálja, hogy nem tudott énekelni aznap este. "Előző este gyakoroltam, és úgy éreztem, hogy a dal jó lesz" - mondja, és elmagyarázza, hogy az ének egy ifjú szamurájról szól, aki első, rég várt csatájába indul lován.
Forrás: MTI
